Szakács Árpád tulajdonképpen már jól válaszolt: a tudománymetriai adatok és a tudományos hivatkozások értékeléséhez sok mindenben igazat mondott. Például ezt: „A mai tudományos életnek nevezett hálózatrendszerben az idézettség a lényeg. Ha nem idéznek, senki vagy. A tényeket, az igazságot, egy dokumentum értékét nem annak valódisága dönti el, hanem hogy aki azt nyilvánosságra hozza, annak van-e elég idézettsége. Semmi más nem számít.” Ez a liberális ideológia következménye: csak az számít, amit meg lehet számolni. Mint a száj-és arcsebészet professzora, aki több mint 150 „peer reviewed” nemzetközi közleményt publikált, méghozzá a tíz legjobb orvosi szaklap között szereplő Journal of Clinical Oncologyban, tudom, hogy ez a számozásfétis nevetséges. A lapokban közölt közlemények egymás közötti idézettségét adják össze néhány statisztikai trükkel finomítva. Ha valaki, mint én, a regionális kemoterápiával foglalkozott, akkor nincsen sok idézettsége, mert ez a kezelési módszer még mindig kísérleti, és ezért nem gyakran használt. Ha ellenben a koronavírust kutatnám, akkor magas lenne az idézettségem, pláne mostanság. Ennek ellenére elég jó a szakmai rangsorolásom a ResearchGate vállalati hálózatnál, mert ott is számolgatnak, és azt mondják nekem, hogy a pontszámom (score) jobb, mint sok más kutatóé. Na és? Ez mit mond? Például lehet, hogy valaki nálam is sokkal jobb, ám nem tagja ennek a hálózatnak. Őt akkor hol és mennyiszer hivatkozzák? Aki egyedül ezekben a rangsorokban bízik, már elhagyta a minőség útját. Egy magyar tudós, akit nem idéznek, „pláne külföldön” (ahogyan Karsai fogalmaz, és itt a Nyugatra gondol, mintha a Nyugat még mindig mérce lenne, de nem az, már rég nem), mégis lehet jó szakmailag, mert „teljesen mindegy, hogy egy állítást hányan visszhangoznak, mennyi közpénzt költenek rá, ettől nem lesz valósabb. Egyetlen dolog számít: a tényekkel való bizonyíthatóság” (Ungváry).
