Biden lehet Trump kihívója

Bernie Sanders szenátor többek közt az 1960-as évek Maót, Che Guevarát, Fidel Castrót és Ho Si Minht dicsőítő, az egyetemeket és a nagyvárosokat káoszba fullasztó baloldalának (a 68-as nemzedéknek) szellemi utódja.

Charleston, 2020. februr 26. Az amerikai Demokrata Prt elnkjelltsgre plyz Bernie Sanders vermonti fggetlen szentor s Joe Biden volt alelnk (b-j) a dl-karolinai elvlasztst megelz televzis vitn, Charlestonban 2020. februr 25-n. MTI/EPA/Jim Lo Scalzo Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo

A Demokrata Párt elnökjelöltjei – némi túlzással – gyorsabban lépnek vissza az előválasztásokból, mint ahogy Agatha Christie regényének szereplői tűnnek el. Az elmúlt napokban először Pete Buttigieg és Amy Klobuchar jelentette be visszalépését, majd állt be Joe Biden mögé, a szuperkeddet követő napon pedig Michael Bloomberg követte őket mindkét tekintetben. Lényegében egyikük gyenge szereplése sem volt meglepő. Majd, ahogy az várható volt, Elizabeth Warren lépett vissza a számára messze a várakozások alatti eredményeket hozó szuperkeddi előválasztások után.

Esetében valószínűbbnek tűnik, hogy az ideológiailag hozzá közelebb álló, radikális gazdasági és társadalmi változásokat sürgető Bernie Sanders progresszív táborát fogja majd erősíteni. (Ugyanakkor lehetséges, hogy a támogatói közül nem mindenki követi, és inkább a megválaszthatóságot tartják szem előtt az ideológiai elkötelezettséggel szemben.) A március 10-i „minikedd” után, amikor Joe Biden meggyőző fölénnyel verte Sanderst az aznap voksoló hat állam közül négyben, egyes demokrata korifeusok, így a képviselőház harmadik legfontosabb pozícióját betöltő, de ami még ennél is lényegesebb, az afroamerikai közösség egyik legbefolyásosabb vezetője, James E. Clyburn egyenesen arra szólította fel közvetve Bernie Sanderst, hogy ő is függessze fel a kampányát.

A Sanders-jelenség sok szempontból az amerikai hagyományok, az amerikai hitvallás és álom, azaz az Egyesült Államok lényegének, egyediségének tagadása; még a Demokrata Párton belül is túlságosan baloldalinak számít, nem is szólva az amerikai lakosság többségének inkább konzervatív, semmint liberális beállítottságáról. Donald Trump ezzel pontosan ellenkezően, az Egyesült Államok kivételességének hangsúlyozásával szerzett sok hívet magának. Szocialisták korábban is indultak amerikai elnökválasztásokon (Eugene V. Debs négyszer is a XX. század elején), de a két nagy párt ingája soha nem lendült ki szélsőséges irányba.

Ugyanakkor Bernie Sanders egyben számos, nem éppen példaértékű jelenség megtestesítője. Így többek közt az 1960-as évek Maót, Che Guevarát, Fidel Castrót és Ho Si Minht éltető, az egyetemeket és a nagyvárosokat káoszba fullasztó baloldalának (a 68-as nemzedéknek) szellemi utódja, és ezt a radikális osztály- és kultúrharcos örökséget és identitáspolitikát még tetézi is a mai újbaloldaliak (azaz zöldek) gazdasági-pénzügyi szempontból irreális Green New Dealjével.

Sanders egyben annak az amerikai értelemben vett liberalizmusnak (európai szociáldemokráciának) a szélsőséges képviselője, amelyik minden gazdasági, társadalmi és politikai probléma megoldását a még nagyobb államban látja. Ez a gondolkodásmód Franklin D. Roosevelt elnökségétől kezdve húzott markáns választóvonalat a konzervatívabb álláspontot képviselő Republikánus Párttal szemben.

A szuperkedd és a „minikedd” nyertese egyértelműen Joe Biden és a Demokrata Párt vezetése. A centrista elnökjelöltek visszalépése, illetve számos jelenlegi és volt szövetségi szenátor és képviselő, volt kormányzati tisztviselő kiállása Biden elnökjelöltségének nyílt támogatása mellett egyértelműen jelzi, hogy a megválaszthatóság, Donald Trump legyőzése minden ideológiai vagy egyéb meggondolásnál erősebb a demokrata oldalon.

Bernie Sanders jelöltsége mellett az ismertebb politikusok közül szinte kizárólag a radikális baloldal olyan képviselői szerepelnek, mint a Demokrata Párt „fehér” vezetésével is elégedetlen színes bőrű Alexandria Ocasio-Cortez, Rashida Tlaib vagy Ilhan Omar. A Sanders ellen felsorakozók azzal is tisztában vannak, hogy az elnökválasztás bizonyos mértékben referendum is, és egy nem megfelelő jelölt magával ránthat szenátor- és képviselőjelölteket is az ingadozó körzetekben, akikre ráéghet vagy akikre rásütik a szocialista jelzőt.

Ráadásul egy középutas, mérsékeltnek tekintett elnökjelöltnek nagyobb esélye van több demokrata párti vagy a párttal rokonszenvező független szavazó mozgósítására, mint a látványos tömeggyűléseket és lelkesen éljenző, főleg fia­talokból, felsőfokú képzettséggel nem rendelkezőkből, a magukat nagyon liberálisnak vallókból, valamint az évi ötvenezer dollárnál kevesebbet kereső fehérekből és latinókból, színes bőrűekből álló hallgatóságot felvonultató Sandersnek. Aki Bidennel szemben népszerűtlenebb a 45 évnél idősebbek, a fehér nők, az afroamerikaiak, a magukat mérsékelt liberálisnak, sőt konzervatívnak valló demokraták között – ez utóbbi választói csoportok létszáma magasabb a Sanders mögött állókénál.

Biden az üzleti köröknek is megfelelő jelölt lehet, ami azért is lényeges szempont, mert az amerikai elnök- és kongresszusi választások költségei meredeken emelkednek, és a becslések szerint egymilliárd dollárnál is többet kell megszerezni az elnökjelölteknek; ekkora összeget az elsősorban a pár ezres adományokból kampányoló Sandersnek szinte lehetetlen lenne összegyűjteni. Biden választhatóságát erősíti a tény, hogy az afroamerikaiak fegyelmezett választási támogatása nélkül demokrata párti elnökjelöltnek nincsen sok esélye; az előválasztásokon ők jelentették Biden tűzfalát, amikor a segítségükkel sorozatos vereségeket mért Sandersre, elsősorban a déli államokban.

Joe Biden hangsúlyozottan épít a Demokrata Párt által sikeresnek tekintett Obama-elnökségre, és lényegében ugyanazt ígéri, csak hatékonyabban (az Obamacare kiterjesztését, az amerikai tengerentúli katonai kötelezettségek csökkentését, egyfajta normalitás visszahozását Donald Trump elnöksége után); röviden, konszolidációt forradalom helyett. A Demokrata Párt szavazói számára legfontosabb kérdésekben, az állami egészségügyi szolgáltatás alternatívájának kiterjesztésében, az oktatási költségek lefaragásában, a büntetőjog reformjában, a bevándorlási politika bizonyos fokú liberalizálásában (noha Barack Obama idején is milliókat toloncoltak ki), munkahelyek teremtésében és megvédésében egy esetleges Biden-elnökség vonzóbbnak tűnhet, nagy részben azok – legalábbis részbeni – megvalósíthatósága miatt.

Jelenleg úgy tűnik, hogy Bernie Sanders vesztésre áll Joe Bidennel szemben, ám a vermonti, önmagát szocialistának valló szenátor nem kíván visszalépni, bár bizonyára ő és a stábja is tisztában van a realitással. Ennek legvalószínűbb politikai oka az lehet, hogy még a kampány során, majd a konvención a párt választási programjának elfogadásakor megpróbálja a mögötte álló és a választásokon egyes tagállamokban kulcsszerepet játszó támogatóira hivatkozva még jobban balra húzni a Demokrata Pártot (és esetlegesen a programjukhoz közel álló alelnökjelöltet rákényszeríteni Bidenre). Erre nagyobb esélye lesz akkor, ha a júliusi, Milwaukee-ban tartandó konvenció előtt meg tudja akadályozni azt, hogy Joe Biden megszerezze az úgynevezett kötött delegátusok abszolút többségének a támogatását.

A 2020. november 3-án tartandó választásokon meghatározó lesz a két párt egysége és a törzsszavazók minél magasabb arányú mozgósítása. A demokraták előtt álló, talán legnehezebben megoldandó kérdés az lehet, hogyan egyensúlyozzák ki a sandersi–warreni progresszív (radikális baloldali) és a centrista (mérsékelt) bideni–clintoni–obamai áramlatokat a párton belül. 2016-ban ez nem sikerült. Ha most sem sikerül, akkor újfent Donald J. Trump fogja megnyerni az elnökválasztást.

A szerző az ELTE Amerikanisztika Tanszék egyetemi tanára és az NKE Amerikai Tanulmányok Kutató Központ főmunkatársa