Rendben, mondaná az átlagpolgár, azonban joggal tehetné hozzá rögtön: „De mi közöm nekem ehhez az egészhez? Engem nem érdekel, ki mit csinál a hálószobájában, de a gyerekeinket ne neveljék ilyesmire!” Nem kell nagyon földtől elrugaszkodott gondolkodásúnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: kifakadó átlagpolgárunknak igaza lenne, hiszen egykönnyen belátható, hogy a gyerekeinket már csak nem kellene ezekkel a sületlenségekkel és ószövetségi értelemben is bűnösnek tekinthető cselekedetekkel traktálni, ráadásul úgy beállítani, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Ki kell ábrándítanunk mindenkit, aki eddig másként gondolta: nem az.
Egyébként ebben az „érzékenyítő” (milyen érdekes, ez a kifejezés még egy-két éve sem volt benne a köztudatban, szinte egyszerre terjedt el a pandémia és a vakcina szavakkal) irományban többek között azt mutatják be a nemi identitásukat egyébként már ekkor is élénken és elsöprő többségben határozottan megélő óvodáskorú csemetéknek, hogy vannak kétanyukás családok, amelyben a szülők mindkét tagja nőnemű és a saját neméhez vonzódik. Egy jóérzésű óvodásgyerek, ha hallaná az óvónénijét ilyesmiről olvasni egy foglalkozáson, kicsavarná a kezéből a könyvet és kihajítaná az ablakon – de csak azért, mert az iratmegsemmisítő gépet még nem tudja kezelni. A kevésbé karakánok persze végighallgatnák, de legbelül egyáltalán nem értenék, hogy mire fel ez a felhajtás és ez az egész hajcihő, amikor nemhogy a széles értelemben vett családjukban, de még – hogy stílszerűen fogalmazzunk – hetedhét országon túl sem hallottak olyan baromságról, hogy két anyja legyen valakinek. (Kesernyés humorral akár meg is jegyezhetnénk, hogy úgy látszik, megvalósulni látszik az a mondás, amivel akkor élünk, amikor vonakodunk valamit megtenni, hiszen ilyenkor erős felindulásunkban még azt is odavághatjuk az érintetteknek, hogy „majd megcsinálja, akinek két anyja van”).
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!