időjárás 31°C Huba 2022. augusztus 19.
logo

Kovács Zoltán: A helyszíni szervezők mérlegelésére bízzuk a fővárosi rendezvények megtartását

Blaszfémia Gólem módra, avagy Benedek Elek forog a sírjában

Csatári Bence
2021.07.08. 13:51
Blaszfémia Gólem módra, avagy Benedek Elek forog a sírjában

Érdekes jelenségnek lehettünk szem- és fültanúi a minap, amikor a Gólem Színház igazgatója, Borgula András önmagából kikelve, a saját igazának hitétől megittasodva, hatalmas gesztikulációkkal és szinte rikácsolásszámba menő beszédmóddal kísérve helytelenítette az egyik ellenzékiként ismert televíziócsatorna beszélgetős műsorában azt, hogy az egyik könyvkereskedő céget a Pest Megyei Kormányhivatal bejelentése alapján – egyébként nem túl súlyos – pénzbüntetéssel sújtották azért, mert a szivárványcsaládokat népszerűsítő mesekönyvüket a klasszikus mesekönyvek, egyebek mellett Benedek Elek mesekönyvei között helyezték el, s ezáltal a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat cselekményét elkövetve, megtévesztették az olvasókat.

Derék színigazgatónk ezen a jelképesnek és persze üzenetértékűnek mondható büntetésen kiakadt, mondván, hogy akkor az Ószövetségre is bizton rá lehetne tenni a tizennyolcas karikát, hiszen abban is szerepel bőséggel vérfertőzés, árulás, gyilkosság és más egyéb, a hétköznapi ember számára deviánsként ható cselekedet.

Ez utóbbi állítás természetesen önmagában, mindentől függetlenül megállja a helyét, csak egy nagyon „apró” különbségről feledkezik el a kinyilatkoztatást tevő, önmagát már-már szónoki magasságokba képzelő színházigazgató: az Ószövetségben Jáhve (Jehova), vagy ha úgy tetszik, a zsidó-keresztény kultúrkör Teremtő Istene világosan megmondja, hogy mi a bűn és mi nem az. Az, hogy az emberek a saját nemükhöz vonzódnak szexuális értelemben, természetesen és vitathatatlanul kimeríti a bűn elkövetésének fogalmát az Ószövetség szerint (lásd Mózes első könyvének 19. fejezetét, amelyben Lót és a sodomaiak összetűzéséről esik szó), tehát világosan kijelenthető, hogy az Ótestamentum elválasztja az ocsút a búzától, és egyértelművé teszi, hogy a homoszexualitás bűn. Nincs mit szépíteni, aki az ószövetségi elvek alapján (is) szeretne élni, annak tudnia kell, hogy ez a szent irat tiltja a homoszexualitást, nem tartván normálisnak az efféle vonzalmat. Ennek alátámasztására még egyetlen idézetet hozzunk fel: Mózes harmadik könyvének 18. fejezetében a 22. vers szó szerint így szól: „Férfiúval ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: útálatosság az”. (Természetesen az Újszövetség is tesz ezzel teljesen megfelelő kijelentéseket.)

A homoszexualitás cselekménye tehát egyáltalán nem követendő példa az Ószövetség szerint, amely írott forrást példaként hozta fel a Gólem Színház vezetője. Éles kirohanásában tehát meglehetősen elítélhető módon összemosta az Ószövetség szent iratainak tanítását – amelyben tehát szerepelnek homoszexuális cselekedetek, de egytől egyig negatív megítéléssel – azzal a mesekönyvvel, amelynek címét már csak azért sem írjuk le, nehogy ezzel is reklámot adjunk neki. Ezzel az odamondogatással a direktor egyfajta speciális blaszfémiát követett el, hiszen Isten bizonyos – ez esetben a nemiségre vonatkozó – iránymutatását relativizálta azáltal, hogy párhuzamba állította egy XXI. századi, szépirodalmi értékűnek kétségesen nevezhető kiadvánnyal. Mindenesetre ebben a mesekönyvben egyáltalán nem szerepel negatív felhanggal a homoszexualitás, és arra nevel, hogy ez is a világ része, ezt is el kell fogadni.

Rendben, mondaná az átlagpolgár, azonban joggal tehetné hozzá rögtön: „De mi közöm nekem ehhez az egészhez? Engem nem érdekel, ki mit csinál a hálószobájában, de a gyerekeinket ne neveljék ilyesmire!” Nem kell nagyon földtől elrugaszkodott gondolkodásúnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: kifakadó átlagpolgárunknak igaza lenne, hiszen egykönnyen belátható, hogy a gyerekeinket már csak nem kellene ezekkel a sületlenségekkel és ószövetségi értelemben is bűnösnek tekinthető cselekedetekkel traktálni, ráadásul úgy beállítani, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Ki kell ábrándítanunk mindenkit, aki eddig másként gondolta: nem az.

Egyébként ebben az „érzékenyítő” (milyen érdekes, ez a kifejezés még egy-két éve sem volt benne a köztudatban, szinte egyszerre terjedt el a pandémia és a vakcina szavakkal) irományban többek között azt mutatják be a nemi identitásukat egyébként már ekkor is élénken és elsöprő többségben határozottan megélő óvodáskorú csemetéknek, hogy vannak kétanyukás családok, amelyben a szülők mindkét tagja nőnemű és a saját neméhez vonzódik. Egy jóérzésű óvodásgyerek, ha hallaná az óvónénijét ilyesmiről olvasni egy foglalkozáson, kicsavarná a kezéből a könyvet és kihajítaná az ablakon – de csak azért, mert az iratmegsemmisítő gépet még nem tudja kezelni. A kevésbé karakánok persze végighallgatnák, de legbelül egyáltalán nem értenék, hogy mire fel ez a felhajtás és ez az egész hajcihő, amikor nemhogy a széles értelemben vett családjukban, de még – hogy stílszerűen fogalmazzunk – hetedhét országon túl sem hallottak olyan baromságról, hogy két anyja legyen valakinek. (Kesernyés humorral akár meg is jegyezhetnénk, hogy úgy látszik, megvalósulni látszik az a mondás, amivel akkor élünk, amikor vonakodunk valamit megtenni, hiszen ilyenkor erős felindulásunkban még azt is odavághatjuk az érintetteknek, hogy „majd megcsinálja, akinek két anyja van”).

Ami azonban a legszomorúbb és legelkeserítőbb ebben az egész műbalhéban (melynek során lassan mindenki azt hiszi, hogy ez a világ egyik legfontosabb kérdése) az az, hogy a tényleges és igazi értékek garmadáját felvonultató Benedek Elek-meséket és a hozzájuk hasonló történeteket ennek a szürreális helyzetnek a megteremtésével (jelesül, hogy ferdehajlamú nénikkel és bácsikkal akarják megismertetni gyermekeinket) háttérbe szorítják, hovatovább olyannyira, hogy előbb ismerik meg az emberpalánták a Gizi bácsik és Jancsi nénik világfájdalmát a társadalmi kitaszítottságukról, mint a Fehérlófiát, a világszép Nádszál kisasszonyt vagy Mátyás király mondáit. Mindeközben pedig Benedek Elek forog a sírjában, ahonnan legszívesebben előjönne és elmesélné legszebb történeteit annak a szivárványtól megrészegült törpe minoritásnak, amelynek tagjaitól oly hangos manapság a világsajtó.

Ehhez mi csak annyit tehetünk hozzá: hajrá, Benedek apó, egyszer csak megjön a világ józanabb esze! Borgula András egyébként televíziós kifakadását a „Hol élünk?!” közhelyszerű álkérdéssel zárta, de erre minden bizonnyal ő is nagyon jól tudja a választ: Magyarországon, ott, ahol a normalitást még ma is a józanságra törekvő rátermett országvezetők diktálják, amelyet a társadalom túlnyomó többsége elfogad és magáénak érez.

A szerző történész

(A borítóképen Borgula András rendező a Visky András: Ha lesz egy férfinak... című színművének próbáján. Fotó: MTI/Kallos Bea)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.