Elfuserált köztársaság(ok)

Némi történelmi érzékkel és tudással bárki számára kitűnhet a mai és a 75 évvel ezelőtti magyarországi baloldal közötti hasonlóság.

Forrás: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

A magam részéről ezt a baloldali hókuszpókuszt nem tartom túl érdekesnek, még csak nevetségesnek sem. Többek között azért sem, mert ab ovo nem vagyok sem köztársaság-, sem királyságpárti. Ahogy az 1947. október ­23-án felakasztott Donáth György sem volt, aki büntetőperében, az utolsó szó jogán elmondott beszédében rámutatott:

az, hogy az ország köztársaság-e vagy királyság, lényegileg és gyakorlatilag mindegy, s nem is lehet eldönteni, hogy melyik a jobb államforma.

Például Anglia királyság és demokratikus, viszont az 1933–1945 között (egyik) legdespotább állam, Németország gyakorlatilag köztársaság volt. Ezt a kérdést szerinte a hagyományok alapján lehet eldönteni, és tagadhatatlan, hogy Magyarországon a tradíció a királyság mellett szól, de ő elfogadja a köztársaságot. Mint hangsúlyozta, sem ő, sem a Magyar Közösség nevű titkos baráti társaság többi tagjának nem volt szándékában – még a hatalom nem remélt birtokában sem – a köztársaságot eltörölni, s a jogfolytonosság helyreállításával a régi rendszert visszahozni. Ők csak befolyásolni akarták a magyar politikai életet, a magyar demokrácia keretén belül, az alkotmányos keretek megbontása nélkül.

Ennek ellenére a szovjet megszállás alatt levő Magyarországon lezajló első nagy koncepciós perben Donáth Györgyöt és tizenkét társát a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló mozgalom kezdeményezésének és vezetésének bűntettével vádolta a kommunista népügyész. A kézi vezérléssel irányított népbíróság pedig a vád alapján – a védelem és a vádlottak érveit és bizonyítékait figyelmen kívül hagyva – három halálos ítéletet hozott (végül egyedül Donáthot végezték ki). Rákosiék fő célja persze nem a Magyar Közösség likvidálása volt, hanem rajta keresztül az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon abszolút többséget szerzett Független Kisgazdapárt lefejezése, szétzúzása és a totális hatalom megszerzése. Ehhez a jogalap a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. VII. tc. volt, amit Sulyok Dezső Két éjszaka nappal nélkül című (1947 végén ausztriai emigrációjában írt) köny­vében a magyar nép nyakába tett akasztófakötélhez hasonlított, melynek „egyik végét az orosz megszálló hatalom, a másik végét a bolsevik párt tartotta kezében”.

Sulyok szerint Magyarországon a politikai fejlődés akkor tért el a demokratikus vonaltól, amikor 1946. március 12-én a magyar nemzetgyűlés jóváhagyta ezt a kommunista törvényjavaslatot. Hogy mennyire a fején találta a szöget, az is mutatja, hogy a Kádár-rendszerben uralkodó marxista–leninista „történetírás” hasonlóképpen értékelte ezt a törvényt. Például A magyar népi demokrácia története 1944–1962 című, ­1978-ban megjelent kötet párthű szerzői szerint ezzel „a baloldal olyan eszköz birtokába jutott, amely valóban hatásosan biztosíthatta a népi demokratikus rend védelmét minden jobboldali ellenséges kísérlettel szemben”, s gyengébbek kedvéért hozzáteszik: „törvényes védelmet biztosított a »kisebbségi« végrehajtó hatalom intézkedéseinek a kisgazdapárti többségű törvényhozással szemben”. Magyarán e törvény bunkósbotként történő alkalmazásával indította el frontális támadását a legfontosabb hatalmi pozíciókat – a szovjet megszálló hatóságok támogatásával és irányításával – elfoglaló kommunista párt a magyar nép által szabadon választott nemzetgyűlés legnagyobb demokratikus erejével, a kisgazdapárttal szemben.

A sors fintora, hogy éppen a „hóhértörvény” elfogadása napján zárták ki Sulyok Dezsőt és tizenkilenc képviselőtársát a kisgazdapártból, a Baloldali Blokk követelésére.

És éppen ő volt az 1946. január végén a nemzetgyűlés elé terjesztett köztársasági törvényjavaslat bizottsági előadója. Igaz, ő is (az említett Donáth Györgyhöz hasonlóan) úgy érvelt, hogy a királyság és a köztársaság államformája egyformán lehet erkölcsös és hasznos is. Az alkotmányos monarchia sem akadálya a polgári demokráciának, amint ezt Anglia, Hollandia, Dánia, Svédország példája is mutatja. Sulyok azt sugallta, hogy az államformáról való döntést jobb volna elhalasztani a békekötés utáni időre, Eckhardt Sándor, a Demokrata Néppárt képviselője pedig országos népszavazást javasolt a kérdés eldöntésére. Hasonlóképpen Shlachta Margit független képviselő is (a Keresztény Női Tábor vezetője), aki a nemzetgyűlésben egyedül vette nyíltan védelmébe az ősi alkotmányos királyságot. Szerinte a békekötést megelőző átmeneti állapotban, az ország elegendő szabadságának hiányában, a köztársaság kikiáltása nem a népakarat megnyilvánulása.

Ennek ellenére a nemzetgyűlés január ­31-én szinte egyhangúlag megszavazta a köztársasági törvényjavaslatot, s február elsején közfelkiáltással megválasztotta a kisgazdapárti Tildy Zoltánt a Magyar Köztársaság elnökének. Ez a másodiknak nevezett, elfuserált köztársaság azonban éppúgy csúfos bukásra volt ítélve, mint az 1918-as, s nem is sokkal élte túl elődjét.

Azok számolták fel, akik a létrehozását sürgették, a magyar népnek adott nagy pofonként vezették be a „népköztársaságnak” nevezett kommunista diktatúrát, s tették 1949-ben Szent István napjára a sztálini mintájú „alkotmány” ünnepét.

A Baloldali Blokk mai utódai sokat tanultak és vettek át az elveikből és módszereikből, de ha a szabadság, a demokrácia, az alkotmányos identitás hívei összefognak és bátran ellenállnak nekik meg külföldi támogatóiknak, akkor nem lesz itt „negyedik köztársaság”.

A magyarok többségének megfelelő a jelenlegi, akárhányadiknak is nevezik.