Hogy újra ne történhessen meg

Húsz éve tartják meg a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját.

Oswiecim, 2021. január 27. A holokauszt nemzetközi emléknapján, az egykori auschwitz-birkenaui náci koncentrációs tábor felszabadulásának 76. évfordulóján, 2021. január 27-én közreadott kép a haláltáborba vezetõ vágányok sínpárjairól a lengyelországi Oswiecimben. A felvétel 2019. december 7-én készült. MTI/AP/Markus Schreiber Fotó: Markus Schreiber

Mádon minden csendes, a növendékek rendesen tanulnak a jesivában (zsidó vallásos iskolában) – nyugtatta meg az Amerikából aggódókat egy 1939-es keltezésű levelében Ehrenreich helyi rabbi. A többit tudjuk a történelemből. Öt évvel később az egész ottani zsidó közösséget deportálták, a legtöbbjüket megölték Auschwitzban, csak kevesen tértek vissza. Éppen az északkeleti országrészben – legelsőként Kárpátalján – kezdődtek 1944. április 16-án a deportáláshoz vezető gettósítások.

Ma van húsz éve annak, hogy Pokorni Zoltán, az első Orbán-kormány oktatási minisztere kezdeményezése nyomán Magyarország megemlékezik erről a napról, a 437 ezer deportáltról, a magyar holokauszt összesen csaknem hatszázezer áldozatáról. Főleg, de nem kizárólag zsidók voltak az áldozatok.

Természetesen nem a mai az egyetlen nap – Magyarországon sem –, ami a holokausztra emlékeztet. Emlékezik a világ az auschwitzi haláltábor – a legnagyobb magyar temető – 1945. január 27-i, idehaza pedig a pesti gettó január 18-i felszabadítására. Sok családban megőrizte a szájhagyomány 1944. március 19-e, e keserű és vészjósló vasárnap emlékét, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot. Április 16-a mindezzel együtt egy kezdetet jelképez, akkor is, ha a magyar holokausztnak vannak a német megszállás előtti előzményei a numerus clausustól a három zsidótörvényen át az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlásig.

Tanulságos utólag beleolvasni olyan kutatási anyagokba, amelyekből kiderül, hogyan fogadták az oktatási rendszer szereplői ennek a jobb- és baloldali kormányokon átívelő emléknapnak a 2001-es bevezetését. Volt történelemtanár, aki arról számolt be, iskolájában a tantestület tagjai sincsenek tisztában a holokauszt jelentésével. Másutt egy diáklány fellázadt: nem volt hajlandó foglalkozni e kérdéssel, amíg nincs Trianon-emléknap is. Azóta már van: 2010 óta a nemzeti összetartozás napjaként emlékezünk 1920. június 4-re, a trianoni békediktátumra. Szintén húsz éve, 2001. ­február 25-e óta tartjuk a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Erről is az Orbán-kormány idején döntöttek.

Továbbra sincs széles körű egyetértés abban, hogy ki és mennyiben felelős 1944-ért, illetve abban sem, hogyan vonjuk meg a negyedszázadon keresztül fennállt Horthy-rendszer mérlegét. A különböző történelmi narratívák a közélet világnézeti-identitási alapú emlékezetpolitikai vitáiba torkollanak, azok pedig „az emlékezés helyeiben” csúcsosodnak ki, ahogy Pierre Nora francia történész nevezte őket, és behatóan foglalkozott velük. Jobbára olyan köztéri szobrokról van szó, mint a német megszállás áldozatainak emlékműve a Szabadság téren – ilyen a magyar történelem: nem messze a szovjet emlékműtől – vagy a budai turulszobor, amelyről (és a XII. kerületi nyilasokról) nemrég ellentmondásos megítélésű film készült, újra meghempergetve a történelem purgatóriumában Pokorni Zoltán hegyvidéki polgármestert, akinek családtörténete önmagában leképezi a szörnyűséges magyar XX. századot.

Sem a magyar történelem, sem a Horthy-korszak nem fekete-fehér. Csak ezekben a napokban több kerek évforduló – Teleki Pál és Andrássy Klára haláláé, valamint Bethlen István kormánya megalakulásának centenáriuma – emlékeztetett bennünket arra, milyen összetett korszak volt ez. Sem a történelem piedesztáljára nem való, sem annak pöcegödrébe, ahol pedig sokan szeretnék látni. Szokták, szoktuk mondani, német megszállás ide vagy oda, nem Hitler, nem is Eichmann állt a vidéki pályaudvarokon a bevagonírozáskor, hanem a magyar csendőrség. De Horthy Miklós történelmi szerepe nem felel meg Adolf Hitlerének. A Horthy-rendszer elitjébe nemcsak a holokauszt idehaza kivégzett lelkes végrehajtói, Baky László vagy Endre László, de a Szovjetunióban meghalt Bethlen István és a német koncentrációs táborba hurcolt, majd Amerikában letelepedett Kállay Miklós is beletartozott. Maradjon a történészek dolga annak megítélése, melyiküknek mekkora szerepe volt múltunk alakításában.

Vannak, akik azt mondják, Magyarországnak is azt az utat kellene bejárnia a múltfeldolgozásban, mint Németországnak. Csakhogy Magyarország más szerepet játszott a II. világháborúban. Ráadásul Németországban is a gyorsan lezavart nürnbergi perhez képest bő másfél évtizednek kellett eltelnie a már belső múltfeldolgozást jelentő frankfurti náciperig (1963–65), aminek a keresztülvitele egyáltalán nem volt könnyű. Ehhez hozzá kell venni, hogy Nyugat-Németországban nem volt kommunizmus, az ottani tudományra és társadalomra nem erőszakoltak rá egy tőle idegen történelemszemléletet. Pusztán azért ne lássunk gonosz rendszert a Horthy-korban, mert ezt verték belénk az úgynevezett szocializmus évtizedeiben. Az is igaz, hogy meg kell érteni: az az ember, aki előtt 1945-ben kinyitották egy gettó vagy egy láger kapuját, és csonttá soványodva, betegen, piszkosan újra szabad levegőt szívhatott, ezt felszabadulásként élte meg – függetlenül attól, mit művelt utóbb a Szovjetunió (akár az ő kárára is).

Másfelől nem várható el Magyarországon, hogy a társadalom egyöntetűen emberellenes, fasiszta rendszert lásson a Horthy-korszakban. Százezrek, ha nem milliók éltek, alkottak, gyerekeket neveltek 1920 és 1944 között abban a tudatban, hogy a hazájukat szolgálják, és anélkül, hogy bármely polgártársuknak ártani akartak volna. És igen, támogatták a Trianonnal elcsatolt területek visszaszerzését, az ország jelentős részével együtt. Ma vannak, akik elítélően emlékeznek meg a nemrég, 97 évesen elhunyt „utolsó Pumáról”, Frankó Endre repülő főhadnagyról, a budai Libegő későbbi megtervezőjéről. Ő 21 évesen emelhette a levegőbe a Messerschmittet, hónapokkal azután, hogy a vidéki magyar zsidóságot deportálták. Erről ő nem tehetett. Aki ezt nem érti meg, az nem járul hozzá ahhoz, hogy nemzeti konszenzus alakulhasson ki az 1944-ben történtekről.

„A magyar zsidóság fájdalma minden magyar ember fájdalma. Bár a holokauszt borzalma zsidó honfitársainkra méretett, az ő életüket, javaikat pusztította el, a nemzet közös fájdalma és vesztesége volt. Felfogásunk szerint ugyanis a magyar zsidóság a magyar nemzet része volt, és az is marad” – írta Orbán Viktor kormányfő a Mazsihisznek egy korábbi április 16-a alkalmából. Vannak, akiknek kevés, amit a kormány tesz. Zártkörű Facebook-csoportokból is tudni ezt. De érvelésükben könnyebb dolguk volt, amíg politikai preferáltjaik nem árultak egy gyékényen a Jobbik azelőtt nyíltan barna nézeteket hirdető, ma is vállalhatatlan arcaival.

Már majdnem a végére értem ennek a cikknek, amikor arra gondoltam, megkérdezem a 19 éves fiamat – egyrészt mint végzős középiskolást, másfelől holokauszt-túlélők és -áldozatok leszármazottját –, szerinte mit kell hogy jelentsen a holokauszt-emléknap. Azt mondta, annak feltárását, hogy milyen politikai körülmények vezettek ahhoz, hogy magyarok a halálba küldjék polgártársaikat. Mégpedig azért, hogy ez soha senkivel ne ismétlődhessen meg. De azt is hozzátette, a Világ Igazai a tanúi, hogy számos honfitársunk viszont segítette a zsidókat. A jeruzsálemi Jad Vasem listáján csaknem 900-an vannak a magyarok, többen, mint ahány német vagy olasz név van rajta.

Ez is hozzátartozik a teljes képhez, a magyar XX. század bonyolult összképéhez.

(Borítókép: A holokauszt nemzetközi emléknapján, az egykori auschwitz-birkenaui náci koncentrációs tábor felszabadulásának 76. évfordulóján, 2021. január 27-én közreadott kép a haláltáborba vezető vágányok sínpárjairól a lengyelországi Oswiecimben. A felvétel 2019. december 7-én készült. Forrás: MTI/AP/Markus Schreiber)