Végül is győzelmi ünnep volt az a nap – 1686. szeptember másodika, Buda visszafoglalása a töröktől –, mi más. Ám különös részletekről írtak a korabeli krónikák… Ássunk, szántsunk a végére!
Amikor a nehézkes (már akkor is nehézkes) Európa végre-valahára rádöbbent, hogy az iszlám az egész kontinenst be akarja kebelezni, a sebtében létrehozott Szent Liga többnemzetiségű keresztény sereget állított föl. Százezres páncélos ármádia indult a másfél százada török kézen lévő Buda alá. (Nemcsak jelképes értelemben volt az ország kulcsa a vár. Alatta a dunai átkelőhely az ország keleti és nyugati fele közti kapcsolatot jelentette, a vízi út jelentősége akkoriban még nagyobb, óriási volt.)
Európa szinte minden részéből jöttek harcosok, főképp német ajkúak: osztrákok, bajorok, németek, brandenburgiak, de máshonnan is érkeztek. Kalandvágyó nemesek, hercegek, bárók, grófok álltak a seregek élén. Rengeteg huszonéves arisztokrata indult a harcba, sikerre éhezve jöttek Buda alá. Szabadságot hozni a legázolt, megtiport magyarságnak? Dehogy! Elsősorban a koncért. Nem a török kiűzése izgatta a zsoldosokat, sokkal inkább a remélt kincsek. A történész is figyelmeztet: nehogy szó szerint vegyük a „keresztény seregek” elnevezést – zsákmányra éhes hordák alkották a vár alá érkező harcosokat. A kitüntetés, a gyarapodás, a zsákmány reménye izgatta őket. (Mesés budai török kincsekről szólt a korabeli fáma.) Rendcsinálásra összeállt, kigyúrt kalandorok alkották a Szent Liga ármádiáját. Nem véletlen, hogy az ostromló sereg ötödét kitevő magyarokat, a végvári harcokban edződött, hazájukért induló lovas hajdúcsapatokat eleinte nem is akarták bevenni az „internacionalista brigádba”, később is (amikor kiderült, hogy hosszúra nyúlik majd a harc) csak ágyútölteléknek szánták őket.
Dacára ennek, a három hónapnyi ostrom után mégis magyar vitéz, Petneházy Dávid érte el elsőnek a vár fokát, ő tépte le 1686. szeptember másodikán a 145 éve ott lobogó lófarkas hadi jelvényt!
Lotharingiai Károly serege, a győztes „keresztények”, miután a néhány száz „eladható” fogoly kivételével mindenkit lemészároltak, kincsek után kutatva feldúlták a még épen maradt várat. A művelt Nyugat… A győztesek dühe az ellenséges katonák mellett főként a budai zsidók ellen irányult, akik az ostrom alatt a törököket segítették. (Erről meglepően keveset írnak a nyugati történelemkönyvekben.) A diadalittas fővezér három nap szabad fosztogatást, „leánykérést” engedélyezett katonáinak. (Pár évszázaddal később majd a „felszabadító” szovjet ármádia hadvezetése részéről találkozunk hasonlóan nagyvonalú „gesztussal”.) Ebbe olyannyira belemélyedtek a „keresztény” daliák, hogy még a föllobbant ostromtüzek oltásával sem törődtek, Buda szinte összes háza leégett. A város évszázadig viselte a dicső győztesek nyomait.
Így tért vissza Európa Budára. Elment az oszmán, megjött a civilizált „keresztény”. Csöbörből vödörbe.
A folytatás sem érdektelen. Annak ellenére, hogy az ostromló seregben magyarok is harcoltak, a Szent Liga megszállt államnak, a Habsburg Birodalom meghódított területének tekintette Magyarországot, s ennek megfelelően bánt vele. Még elképesztőbb, hogy egy évvel később, az 1687-es pozsonyi diétán a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, az ellenállási jogról, s ezzel elfogadták a Habsburgok örökletes királyságát. „Hivatalos uralkodónk”, Lipót ezek után Erdélyt is „oltalma alá helyezte”, majd felszámolta a hajdúk évszázados szabadságát, katonáskodásra, robotra kötelezte őket, akik így jobbággyá, a földesurak béreseivé lettek.
Hálából, amiért oroszlánrészt vállaltak a török kiűzésében.
Csoda-e, ha ezek után az ifjú Rákóczi Ferencre várt az ország?
De ez már egy másik történet. Mi, huszonegyedik századiak, akik most megint „Allah akbar!” kiáltásokat hallunk, csak reménykedünk, hogy a történelem ismétlődő törvényszerűségei nálunk szakadnak majd meg: nem tűzik ki újra magyar várfalakra a lófarkas zászlót.
Se iszlámból, se „felszabadítókból” nem kérünk!
