Lombik: áldás és békesség

Az 1940-es években az inkubátorokat egyenesen áltudományosnak minősítette az akkori orvostársadalom.

Debrecen, 2019. november 29. A debreceni ngyes ikrek, Anita, Anna, Panna, valamint Richrd (b-j) a Debreceni Egyetem Szlszeti s Ngygyszati Klinikjn 2019. november 29-n. Az 1230 s 1750 gramm kztti sllyal oktber 24-n szletett babkat szleik, Nagyn Kozk Anita s Nagy Richrd hazavihettk a krhzbl. A mestersges megtermkenytssel fogant jszltteket a terhessg 32. hetben csszrmetszssel segtettk a vilgra. MTI/Czegldi Zsolt Fotó: Czeglédi Zsolt Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Az utóbbi napokban a hazai lombikprogram kapcsán egy egyszerre etikai, vallási és szakmai vita bontakozott ki a polgári oldalon, ami nem minden aspektusból szerencsés, bár a hozzászólók egyikétől sem lehet elvitatni a maga módján a jobbító szándékot és törekvést. Mindenki a maga igazságát vélelmezi és védelmezi, ugyanakkor mindenkinek megvan az a méltósága is, hogy tiszteletben tartsák az álláspontját.

Éppen ezért most nem arról kell beszélni, ami elválaszt bennünket, hanem arról, ami összeköt. Talán nem kevesebbről van most szó, mint a katolikus egyház és a hívek közötti kapocs jövőjéről, hiszen hazánkban is több tízezer, egyes becslések szerint akár 150 ezer meddőséggel küzdő pár van, akik gyermeket szeretnének vállalni. Ez háromszázezer embert jelenthet. Csak összevetésképpen: ez majdnem pontosan annyi, amennyi szavazatot a 2006 és 2010 között regnáló miniszterelnök és pártja kapott a 2018-as választásokon.

A meddőség az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint betegség, ugyanakkor a kezelés (gyógyítás) során egy harmadik embert – egy embriót – hoznak létre, méghozzá külső, azaz emberi és bonyolult technológiai beavatkozással. Nem kívánok sem a demográfiai – a bővülő családtámogatási lehetőségek mellett a hazai, elsősorban életmódból fakadó halálozási mutatók javításával és a lombikgyermekek növekvő számával már elérhető közelségbe kerülhet a népesedési fordulat is –, sem pedig az egészségügyi kérdésekre (hormonkezelések) kitérni, sokkal inkább egyes etikai kérdésekre.

Nézzük, hogy mi volt a vitát kiváltó, Veres András katolikus győri megyés püspök úrtól idézett három mondat, amely így hangzott: „Elindult ugyan egy változás, de virágzik a számomra még mindig nagyon fájdalmas lombikprogram. Ezt teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból, súlyos bűnöket követünk el vele! Az emberi élet továbbadása nem technológia kérdése, hanem két ember, egy férfi és egy nő szeretetkapcsolatát feltételezi, nagyon komoly lelki vonatkozásokkal a háttérben.”

Kezdjük visszafelé! „Az emberi élet továbbadása nem technológia kérdése”, állítja a püspök úr. Ha ezt igazságnak veszem, akkor bizonytalan vagyok, hogy az inkubátor státusa mi legyen, hiszen anélkül akár halálra vagy súlyos fogyatékosságok hordozására vannak ítélve az erre szoruló koraszülött gyermekek. (Az inkubátorok nélkül én magam sem írhatnám ezeket a sorokat, bár sérülés nélkül én sem úsztam meg: elvesztettem hallásom 80 százalékát.) Ha már technológia: az inkubátor érdekes története is jól mutatja, hogy mennyire ellenezték azt még az 1940-es években is. Kevéssé ismert, de eleinte, az előző század fordulóján cirkuszokban és vidámparkokban mutogatták az aprócska gyermekeket borsos belépők fejében, mert olyan magasak voltak az üzemeltetési költségek, hogy a szülők nem bírták anyagilag, és maguk az orvosok, kórházak sem támogatták a technológiát annak kiforratlansága miatt (sem).

Olyannyira ellenezték a technológiát, hogy az inkubátorokat egyenesen áltudományosnak minősítette az akkori orvostársadalom, és a jogvédő civil szervezetek közül többen is (például a New York Society for the Prevention of Cruelty to Children) dühösen támadták az eljárást. Ma Magyarországon közel minden 10. gyermek (8,84 százalék) inkubátorban kezdi meg életét a szülést követően. A világon körülbelül 15 millió koraszülött gyermek születik évente, amely jelenség ugyanúgy létezik a fejletlenebb és a fejlett országokban egyaránt, sőt az EU-ban 2000 óta nőtt az arányuk.

Megjegyzem, emberi jogi szakértőként döbbenetesnek tartom, hogy az ENSZ gyermekek jogaival foglalkozó bizottsága egyenesen ellenzi a kórházak előterébe tett, csecsemőket anonim módon mentő inkubátor használatát, mondván, hogy a gyermeknek joga van ismerni a szüleit. Egy 2007-ben kiadott kézikönyv szerint „súlyosan jogsértő program az inkubátorok kórházak elé helyezése, amely lehetővé teszi, hogy az újszülöttet otthagyják, aki ezzel örökbefogadhatóvá válik.”

Itt egy – a püspök úréhoz hasonló, de – alapvető félreértés van: nem maga az eljárás (megoldás) jogsértő, legfeljebb az, hogy vannak szülők, akik megszabadulnak gyermeküktől. Ugyanakkor „jogsértőnek” se nevezném ezt az eljárást, hiszen – mondjuk az abortusszal szemben – ez az életet biztosítja az egyébként semmiről sem tehető apró emberkéknek. Amennyiben az élet technológiai alapú továbbadásáról beszélünk, akkor megítélésem szerint II. János Pál pápa útmutatásai is irányadóak lehetnek, amikor húsz éve azt mondta egy másik, az élettel összefüggő kérdés kapcsán: „A [szerv]transzplantáció hatalmas előrelépést jelent a tudománynak az emberiség felé nyújtott szolgálatában, és napjainkban nem kevés ember a szervátültetésnek köszönheti az életét.”

Az előbbi példákat azért hoztam fel, mert pontosan ideillenek a püspök úr mondatához, amely így hangzott: „Elindult ugyan egy változás, de virágzik a számomra még mindig nagyon fájdalmas lombikprogram. Ezt teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból, súlyos bűnöket követünk el vele!” Mint ahogy az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága állásfoglalásánál láttuk, itt is a gyermeket kellene az előtérbe helyezni, hiszen az életről van szó. Nem lehet maga az egész lombikprogram „bűnös”, hanem legfeljebb annak egy eleme, ha maradnak „feleslegesen” megtermékenyített, de gyakorlatilag elpusztításra ítélt embriók.

Folytatom: „… egy férfi és egy nő szeretetkapcsolatát feltételezi, nagyon komoly lelki vonatkozásokkal a háttérben”. Mivel én is érintett vagyok, csak azt tudom mondani, hogy a püspök úr rátapintott a lényegre: kevés olyan komoly lelki vonatkozású döntés és elhatározás van, mint a testet, lelket és bizony, a meddő pár szeretetkapcsolatát is teljes mértékben igénybe vevő lombikkezelés, és sokkal több erkölcsi támogatásra lenne szükségük a pároknak akár a meddőség korai felismerésé­ben (tudatosításában), akár pedig az eljárási protokollok kapcsán.

Saját tapasztalatból mondhatom: sokkal több figyelmet kellene fordítani a mentálhigiénés kihívásokra is, és mindenkinek tartózkodnia kellene az elhamarkodott véleményalkotástól. „Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Lukács 6,37) Ráadásul az élet védelme érdekében tudomásom szerint még a legszigorúbb talmudi szabályok is felülírhatók. Maga Jézus is erre hivatkozva gyógyított szombaton, betű szerint ugyan megszegve, de a valóságban beteljesítve a törvényt.

Valóban igaz, hogy a lombikeljárás során külön-külön a legjobb minőségű ivarsejteket választják ki, minimalizálva a beteg embriók létrejöttét, és itt is a legfelkészültebb orvosokra van szükség, mint ahogy ez a szervtranszplantációk esetében szintén fennáll, amikor halott emberekből emelnek át szöveteket és szerveket. Eddig nyolcmilliónál is több lombikbaba született a világon, ami gyakorlatilag ma már Izrael teljes lakosságának felel meg.

Végezetül érdemes a néhai I. János Pál pápa szavaira is figyelni, aki 1978-ban, az első lombikbaba hírére úgy fogalmazott, hogy nincs joga elítélni a szülőket, mert Istennek tetszően cselekedtek, hiszen az élet mellett döntöttek, de aggódott amiatt, hogy a nők „gyerekgyárakká” degradálódhatnak. Megérzésem szerint a legproblematikusabb eleme az eljárásnak a megtermékenyített, de nem beültetett embriók ügye. Elöljáróban annyit, hogy tökéletesen értem ezt az etikai kérdést, hiszen pontosan ezért nincs több gyermekem: az elmúlt évtizedben Belgiumban éltünk, és azt tapasztaltuk, hogy ott olyan szabályozás van, miszerint a fel nem használt, vagyis a méhbe vissza nem ültetett embriók megsemmisíthetők, illetve kísérleti célra (génterápia, gyógyszerkísérlet) használhatók. Mivel egyik opciót sem vállaltuk, így nem vettük igénybe a belga eljárást, többször is elszenvedve egyes három- vagy többgyerekesek lesajnáló tekinteteit, megjegyzéseit – amivel persze csak magukat minősítették. Két évvel ezelőtti hazaköltözésem egyik oka éppen ez volt: elősegíteni a lombikprogram hozzáférhetőbbé válását, amiért Novák Katalin miniszter asszony is rendkívül sokat tett, és köszönet jár neki.

Kérdés, hogy akkor mégis milyen megoldás jöhet szóba. Mivel tavaly – Európában példátlan és örömteli módon – állami tulajdonba kerültek a hazai meddőségi klinikák, így lehetővé vált akár az etikai szempontok érvényesítése is a szűken vett profitszemlélet rovására. Rendkívül fontos, hogy a hit és a gyermekáldás iránti vágy ne zárja ki egymást a XXI. században, és a hívők, valamint az egyház kéz a kézben állhassanak ki az élet mellett.

Így lehet az igazság műve (gyermek)áldás és békesség.

A szerző miniszteri biztos, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa