Márciusi ifjak forradalma

A kinevezett felelős minisztérium csak Budán, illetve Pesten tudott gyorsan működésbe lépni, személyi állományát nagyrészt az itt lévő kormányhivatalok biztosították.

Budapest, 2017. március 15. Kokárda az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 169. évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségen a fõvárosi Múzeumkertnél 2017. március 15-én. MTI Fotó: Kovács Tamás

Végül forgalomba hozható állapotban átadhatták a megrendelőknek. A diadalmas fiatalok tudták, ilyenkor Pesten mindenki ebédel, ők sem tehetnek mást. Előtte azonban elrohantak friss és cenzúrázatlan – így már önmagában sajtószabadságot hirdető – írásaikkal az egyetemre és más intézményekbe, ahol kihirdethették, hogy délután mindenkit várnak a Múzeum kertjébe.

Hála a sok diáknak és a vásárra érkező vidékieknek, meglepően nagy tömeg gyűlt össze. Tízezrek ismételték harsány egyetértéssel: „Esküszünk, esküszünk, rabok tovább / Nem leszünk.”

A szervezők nem elégedtek meg ennyivel: fölszólították a tömeget, menjenek a Városházára. Ott a tanácsnokok már tudták, hogy valami alakulóban van. Az ablakon kitekintve első gondolatuk az volt, hogy a katonaság segítségét kérik.

A parancsnok azonban ugyancsak tudott a bécsi forradalomról, ezért kellően bizonytalan volt saját feletteseinek még a kilétében is ahhoz, hogy beavatkozzék valamibe, amiben nem kell feltétlenül részt vennie. Nem adott katonát. A forradalmi tömeg vezetőitől a városi tanács csak a rend fenntartását kérte. Rendbontásra nem került sor.

A fiatalok gyorsan kijelölték az új feladatot: át Budára, a Helytartótanácshoz! A tömeg akadálytalanul följutott a Várba, a Helytartótanács épülete elé, s gyorsan megegyezett az urakkal, hogy a tizenkét pont egyike sem tartozik a legfőbb magyarországi kormányszerv döntési hatáskörébe. Ismét ki kellett valamit találni, és a Helytartótanács ebben partnernek bizonyult: kiengedték a fogságból Táncsics Mihályt.

Az 1847 óta folyamatosan ülésező rendi országgyűlésről ekkor még senki nem tudhatta, hogy az utolsó lesz. Pozsonyban az alsótábla március 3-án elfogadta Kossuth Lajos felirati javaslatát a kívánt változásokról.

Az Ellenzéki Kör tagjainak megbízásából odaérkező Irányi Dániel a pesti teendőkről Kossuthtal egyeztetett, majd miután visszatért Pestre, Irinyi József tizenkét pontba foglalta a legfontosabb követeléseket. Ezt jóváhagyásra Pozsonyba is elküldték. E szövegből alakította ki a (ránk maradt) nyomtatott változatot március 15-én reggel Jókai Mór, Bulyovszky Gyula, Vasvári Pál és Petőfi Sándor.

Nehéz megmondani, a 13-i bécsi forradalom kirobbanásához mennyiben járult hozzá Kossuth egy Pozsony-Pressburgban németül megjelent, rendkívül sok példányban kinyomtatott újságcikke, de annyi bizonyos, hogy az ottani forradalmárok lelkesen olvasták.

Az országgyűlés küldöttségét 15-én reggel magyar zászlóval föllobogózott gőzös vitte a közeli Bécsbe, s két nap múlva, 17-én – a törvényességre gondosan vigyázva – V. Ferdinánd teljhatalommal ruházta föl István nádort, aki megbízta gróf Batthyány Lajost az önálló magyar kormány megalakításával és vezetésével.

Másnap az országgyűlés elfogadta a közteherviselést, az úrbéri szolgáltatások és a papi tized megszüntetését: a függetlenségre vágyó Magyarország elkezdhette a szükséges reformok végrehajtását.

A kinevezett felelős minisztérium csak Budán, illetve Pesten tudott gyorsan működésbe lépni, személyi állományát nagyrészt az itt lévő kormányhivatalok biztosították. Ide hívták össze az évenkénti országgyűlést is. A törvény előtti egyenlőség elve sem lehetett vita tárgya, noha megvalósítása számtalan nehézséggel járt.

A Nemzeti őrsereg csíráját a pesti nemzetőrség megszervezése jelentette. A Nemzeti Bank követelése benne volt a pénzügyi önállóság szükségességének többszörös hangoztatásában, de csak sok évvel később jött létre.

Az unió Erdéllyel azáltal valósult meg, hogy a nádor csak egy miniszterelnököt és kormányt hagyott jóvá, Erdély különállásáról komolyabban szó sem esett. A legkényesebb pont a katonaság esküje volt és maradt is a Habsburg Birodalom széteséséig. Végül magyarul nem is tudó tisztek sokasága a magyar kormányra tett esküje alapján harcolta végig a szabadságharcot.

Mert az engedékeny V. Ferdinándot gyorsan lemondatták, a lázadó magyarok elleni harcot pedig megindították. Végső soron az „oszd meg és uralkodj” elve sikeresnek bizonyult, de megásta a birodalom sírját.

A Batthyány-kormány ellen uszított horvátok, szerbek, románok és szlovákok a bosszúállási, gyilkolási, rablási, gyújtogatási lehetőségek mellett rádöbbentek önálló nemzeti érdekeikre, amelyeket csak a magyarokéval szemben láttak kivitelezhetőnek.

Amíg fegyvert nem fogtak ellenünk, kevesen gondoltak arra, hogy azért, mert más nyelvet beszélnek, más nemzethez is akarnának tartozni. Keserves tanulság.

A fiatalok ugyanakkor a végsőkig kitartottak március tizenötödike nemzeti egységet kívánó szelleme mellett, hogy Magyarország magyar ország legyen.

A szerző irodalomtörténész, professor emeritus