Németország, Berlin. Az egyik igen közeli magyar ismerősöm meghívást kapott, hogy egy orvosi csapat tagjaként bővítse sebész-szakmai tudását az egyik helyi klinikán, ezért élve a kínálkozó lehetőséggel, úgy döntött, a családjával együtt kiköltözik egy időre. Ennek már több, mint hét éve, ám az azóta már kétgyermekes anyuka-barátnőm aktívan követi az itthoni eseményeket és rendszeresen jár haza, Magyarországra.
Így történhetett, hogy néhány héttel ezelőtt, amikor itthon fellobbant a Meseország mindenkié című kiadványról a vita, feltettem neki a kérdést, hogy mit gondol: az óvodában, ahová kisebbik fia jár, lehetne-e egy ilyen mesekönyv a könyvespolcon. Lévén, hogy a „haladó nyugatról” van szó, a válasz igen volt, emellett hosszas székfoglalót hallgattam végig a másságról, annak elfogadásáról, az élet sokszínűségéről, a toleranciáról és arról, hogy a felnövekvő nemzedéket milyen jó lenne ebben a szellemiségben útjára engedni. Persze, én is elmondtam neki, mit gondolok a normalitás tengelyéről, szó esett erkölcsi alapokról és a gyermeki fejlődés grádicsairól. Aztán elindult a győzködés arról, miért én látom rosszul a világot, persze köztünk ilyen témákban már kialakult egyfajta bájos koreográfia, amit semmiképp sem neveznék veszekedésnek. Végül megállapodtunk abban, hogy én nem olvasnám fel a gyerekeimnek a könyvet, ő pedig igen. A lényeg azonban nem ez.
Teltek ugyanis a napok és kedves németországi barátnőm megrendülve mesélte el, hogy az óvodában az egyik kisgyermek szülei bejelentették: mindketten nemet változtattak, ezért innentől kezdve a hivatalos megnevezésük is megváltozik. Ennek értelmében apa mostantól nő, azaz Frau, anya pedig férfi, tehát Herr. Az egyikük bemutatta az erről szóló hivatalos dokumentumot is, az (eredetileg) apuka pedig már női ruhát is öltött. Megkértek egyébként mindenkit, hogy ezután ügyeljenek rá, hogy megváltozott a megszólításuk. Szó szerint idézném a barátnőm kommentárját: Azért ez már nekem is sok!
Nem nagyon értettem, miért, hiszen erről szól és ilyen az a világ, amit a modern, nálunk dohos konzervatívoknál sokkal haladóbb szemléletű liberálisok megálmodtak nekünk itt Európában és szerte a világon és amiről nem is olyan régen még cirkalmas eszmefuttatást tartott a barátnőm.
Igen, a tüntetések, transzparensek és a szivárványhidas mémek szintjén annyira nem érzékelhető, hogy a valóságban milyen összetett, nehéz és durván természetellenes helyzeteket szülhet, ha a nő és férfi tengelyt egy szinte végtelen összetevős skálává bővítjük és ezt odadobjuk a gyerekeink elé, hogy szokják meg, dolgozzák fel, mert mostantól ez a normális. Egyetlen kérdés erejéig visszakanyarodva a német esethez: ha egy értelmesen gondolkodó felnőtt, egészséges ember, jelen esetben a kint élő ismerősöm sem tudja természetesen értelmezni ezt a helyzetet, akkor vajon az a kisgyerek, akinek az apjából egyszercsak anya lett, anyából pedig apa, hogyan tudná úgy feldolgozni és helyén kezelni ezt a változást, hogy a biológiai neme és a valóságban megélt nemi szerepe közötti kapcsolatot ne érje károsodás?
Ugorjunk egy kicsit megint időben és térben is: kedden nyújtotta be a kormány az Országgyűlésnek – többek között – a családok védelmét is szolgáló alaptörvény-módosítást. A gyermekes szülőkre vonatkozó passzus semmi mást nem mond ki, csak annyit: Magyarországon az anya nő, az apa férfi, a házasság pedig egy nő és egy férfi kölcsönös elhatározásán alapuló szeretetközösség. Természetesen óriási felhördülést váltott ki itthon liberális körökben, a közösségi médiumokat elárasztották a szivárványszínű posztok és a legkülönfélébb coming out-okat olvastam arról, kinek mit jelent a család fogalma.
Ezzel pedig furcsa módon tökéletesen alátámasztották azt, miért volt égbekiáltóan fontos alaptörvényben rögzíteni a fenti evidenciát: az emberek fejében teljes és totális a káosz. Fontos tisztázni: az, hogy én családomnak tekinthetem a szomszédomat, a közeli barátaimat vagy akár a kutyámat és a kaktuszomat is, tehát olyan embereket vagy akár élőlényeket, akikhez nem köt vérségi kötelék, nem kell, hogy egyenlő legyen azzal, hogy házasságra léphetek velük és gyermeket fogadhatunk örökbe.
Bár hosszú évtizedek óta, szisztematikusan próbálta lerombolni a világ „haladó” fele, hogy a házasság férfi és nő között szent, a gyermek pedig ajándék és egyben óriási felelősség, azért talán nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ez az alap erkölcsi tétel, és ad olyan muníciót az élethez, amihez bármikor, bármilyen felfordulásból visszatérhetünk. És ennek megőrzése ma különösen fontossá vált, mert a világ éppen most fordul ki a négy sarkából. Számomra legalábbis megdöbbentő, hogy azért, mert alaptézisként a magyar kormány megfogalmazza, hogy az apa férfi, az anya pedig nő, kettejük szeretetközössége pedig a házasság, magyarázkodni kell.
Nem tudom értelmezni azt sem, hogy nekem kell rosszul éreznem magam azért, mert nem tartom egészségesnek a meleg hercegek szerelméről szóló mesét és nem, nem akarom felolvasni a gyerekemnek. Jogom van így dönteni. És ettől még nem vagyok homofób, kirekesztő, demagóg és intoleráns sem. Egyszerűen csak ahhoz a csendes többséghez tartozom, akik a normalitás tengelyét az olyan evidenciákban határozzák meg, mint amiket a családra vonatkozóan az alaptörvény is leszögez. Ezen kívül persze létezhet számos opció és variáns, és hogy ki melyik mellett állapodik meg, mindenknek a saját döntése. De nem elvárható, hogy mindezt alaptézisként rögzítse az adott társadalom, mert ezek nem képezhetik annak egészséges szellemi alapzatát.
Megrendítőnek tartom azt is, hogy Lengyelországban a nők az abortusz korlátlan lehetőségéért ölre mennek az utcákon, azt is, hogy Franciaországban „csak úgy” lefejezhetnek egy tanárt vagy épp Bécsben random vérengzést tartanak a nyílt utcán. Azt sem tartom egészségesen értelmezhető jelenségnek, hogy egy gyerek szülei keddről szerdára nemet cserélnek. Márpedig a szivárványos emojik, a toleranciát hirdető hashtagok, az egyenlőséget szimbolizáló mémek és gif-ek világa és a szerelem sokszínűségéért tartott tüntetések mögött a valóság nem valami színes, szagos utópia, hanem ez.
Úgyhogy igen, a Covid-járvány közepén is érdemes megerősíteni az evidenciákat. Talán most jobban, mint bármikor!
A szerző újságíró
