A kérdés lehetne költői, hisz nincs rá tőmondatos válasz, mert napjainkban eltűnőben vannak a kapaszkodók és az igazolást jelentő normatívák. Azokból a fogalmakból lett hiány, melyek évszázadok alatt még a politikát is kezelni tudták egyszerű tételeikkel. Mesterséges zűrzavargerjesztés, szövetségesi hűtlenség, írott és íratlan szabályok annulálása vagy éppen nyílt és persze meggondolatlan, politikai fenyegetőzés lett úrrá modern korunk világában.
S ha mindez nem lenne elég, ott van a nő és férfi szerepek teljes átalakítására tett kísérlet, nemcsak a nemiség fogalomkörében, hanem a mindig érzékeny politikai ütközetek/háborúk lövészárkaiban. A történelem során leginkább a férfiaknak volt több hatalmuk, magasabb pozícióik a társadalmakban. Julius Caesartól Bonaparte Napóleonon át Winston Churchillig nyomon követhető az akkor természetesnek tűnő tendencia. Voltak persze amazonok, harcias királynők, akik hódító csatákba küldték a hadseregeiket vezető férfiakat. Láthattunk női harckészséget, önfeláldozást jó néhány történelmi esemény idején. Ahogy ismertük a Vasladyt, Margaret Thatchert, a londoni Downing Street 10. lakóját, Nagy-Britannia egykori miniszterelnökét.
Miként nehezen felejthető a jelenleg is hivatalában lévő kancellár, Angela Merkel ténykedése. Egy időben – talán nem érdemtelenül – Európa vezetője volt egy erős német gazdasággal és politikai örökséggel a háta mögött. Bárcsak a 2015-ben kialakult migrációs válságban játszott szerepét tudnánk feledni! Angela Merkel életpályáját vizsgálva egyértelműen érzékelhető, hogy egy rossz döntés – mára már mindegy, hogy tudatos vagy meggondolatlan volt – az egész kontinensünk jövőjét képes alapvetően átrajzolni. A határok megnyitása, előidézve az inváziót, mindenképpen ilyen elfogadhatatlan lépés volt. Fontos tehát elgondolkodni azon, hogy bár léteznek harciasságra hajlamos nők, de alkatukból adódóan mégis inkább a békés létre érzékenyebbek. Merkel asszony nem menthető fel történelmi bűne alól, de lehet, hogy elfogadhatatlan tettét nemcsak a háttérerők ösztökélték, hanem a női empátia is szerepet játszott a határnyitásban.
Mert a nő, az életet adó anya genetikailag és isteni adományként a megbékélés letéteményese, és kevésbé a harc, a háború szimbóluma. Azért születik kevesebb lány, mint fiú, mert a férfiak dolga elesni a frontokon, vagyis náluk kell a nagyobb számú utánpótlás. Legalábbis ilyen hagyományok által vezérelve éltek nagyszüleink, hozták eme elveket magukkal szüleink, és felejtettük el mi, a mai generáció, hogy mindezek hiányában egy egészen téves utat jelöljünk ki gyerekeinknek.
Ami miatt felmerült bennem e tézisek kuszasága, az a sokszor magamban feltett kérdés: mi hát a teendő? Amikor a brüsszeli politikai elit szerepjátékát vizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy nagyon nagy a baj. Elsősorban azért, mert a politikában résztvevők között mára csak az a különbség, ki mennyire agresszív. A hagyományos nő-férfi jellemzőket sajátos emberi „torzók” váltják fel. Azt még kezelhetőnek éltük meg – ha el is utasítottuk –, hogy az Európai Unió korábbi férfi vezetői közül Jean-Claude Juncker volt bizottsági elnök, Martin Schulz, az Európai Parlament egykori elnöke vagy a jelentések írója, Rui Tavares – hogy csak hármukat emeljük ki – főállásban szapulták Magyarországot. Sértegették és folyamatosan igyekeztek megalázni hazánkat olyan mondvacsinált ügyekkel, melyek más országokban nem kritizált gyakorlatok.
Tulajdonképpen nem kimondva azt vetették a szemünkre, hogy ezer éve létezünk, sőt a trianoni ármányt is képesek voltunk túlélni. Szóval évszázadon keresztül irtottak bennünket a mongolok, a törökök, a nyakunkon ültek a Habsburgok, megszálltak a németek, elfoglaltak az oroszok, de mindhiába. Miután belefáradtak és a szavazók segítségével átadták helyüket az őket követő politikusoknak, a magyar politikai vezetés iránt érzett gyűlöletüket is örökítették. A döbbenetes viszont az, hogy az utódokat, a minket újfent nehéz helyzetbe hozókat vagy gyalázókat úgy hívják: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Věra Jourová és Katarina Barley alelnökök. Sokatmondó adalék, hogy két magyar női képviselő is tagja a nemzetközi magyargyalázó kórusnak Cseh Katalin és Donáth Anna személyében. Ma már mindennapos élmény és gyakorlat, hogy a kormányellenes hajtóvadászatban nem lehet megkülönböztetni a hazai uniós képviselőnők és az EU vezetőinek a véleményeit, annyira egyhangú, szinte már gyanúsan egybecseng a magyarellenes kánon.
És ekkor megbicsaklik a toll és a gondolat. Hogy is van ez? Persze, hogy voltak amazonok az emberiség történelmében, de a jellemző mégiscsak az volt, hogy a nők próbálták visszafogni a férfiak harci kedvét minden élesedő konfliktus esetén. Nem álltak az elesett tábornokok helyébe, hogy újabb csatába vezessék katonáikat, hogy „kard ki kard” csatakiáltással folytassák mások elpusztítását.
Változnak az idők, mondhatnánk kicsit rezignáltan, ha a tét nem lenne ennél sokkal keményebb és elfogadhatatlanul megrázóbb. A helyzet ugyanis az, hogy Európa csak saját magára számíthat nehéz helyzetében. A muszlim invázió és szeparatizmus, a párhuzamos társadalmak kialakulása, a szaporodó, életveszélyes nagyvárosi no-go zónák, a kultúrák szabályozatlan keveredése, a bevándorlói háttérrel elkövetett, mindennapossá váló terrorcselekmények, a rendőrgyilkosságok (Olaszország) és papgyilkosságok (Franciaország), a pakisztániak által működtetett tömeges gyermekprostitúció (Észak-Anglia), ahogy a nemzetállamok felszámolásának víziója teljességgel elfogadhatatlanul van jelen XXI. századunkban. Hogy elkerüljük a sötét jövőt, vissza kell nyúlni őseink stabil hagyományaihoz. A hagyatékuk között ott találjuk a nemi megfelelés normáit a mindennapi politikai játszmákban is. A nők közéleti szerepvállalásának még Brüsszelben is az kell legyen a lényege, hogy a vagdalkozás helyett a konszolidáció felé terelik a folyamatokat.
Talán egy ilyen jelentős fordulat esetén ritkábban kellene feltenni a kérdést: mi is a teendő?
A szerző titkosszolgálati szakértő
