Orbán Viktor miniszterelnök kritikusai szerint a kormányfő dacból, kicsinyességből, bosszúból, végső elkeseredésében (a nem kívánt rész törlendő) vagy éppen a helyzet és a hatalmi viszonyok hibás értékelésére alapozva jelentett be vétót az Európai Unió hétéves költségvetése és az azzal párhuzamosan indítandó helyreállítási hitel elfogadásával szemben.
Egy jó stratéga azonban nem borít asztalt csak azért, hogy érzelmi elégtételt vegyen. Most sem ez történt, hanem egy jól átgondolt politikai sakkjátszmasorozat tanúi vagyunk. De mielőtt megvizsgálnánk a döntés stratégiai hátterét és potenciális következményeit, nézzük meg közelebbről, mire is bólintana rá a magyar kormány, ha elfogadná a júliusban az állam- és kormányfői szinten már jóváhagyott költségvetési megállapodás módosítását.
Először is, sokan átsiklanak a fölött a tény fölött, hogy itt kétféle pénzről van szó. Egyrészt van egy hétéves költségvetési keret, ez majdnem 1100 milliárd euró, és van az ennek közel hetven százalékát kitevő, 750 milliárd eurós hitel, amelyet a Covid-válság utáni gazdasági újraindítás – és ezen belül a legrosszabbul érintett déli tagállamok – támogatására venne fel az EU.
A költségvetési keret még tekinthető az EU-s adófizetők pénzének – bár ebben magyar pénz is van, hiszen a nettó befogadó státus azt jelenti, hogy az adott tagállam a közösből többet kap vissza, mint amennyit befizet, de a pénzmozgás nem egyirányú –, aminek a kifizetése felelős gondosságot igényel, bár ezt a tagállamok közötti szerződések nyilván egészen pontosan definiálják, és az ezektől való eltérés egy jogállamban legalábbis megtámadható.
A közös hitel folyósításának jogállami feltételekhez kötése azonban olyan, mintha egy társasház hitelt venne fel a homlokzat felújítására, aminek a rá eső részét minden tulajdonosnak fizetnie kell, de az egyes lakók lakása előtti falat csak akkor vakolnák újra, ha év közben rendesen takarítják a lépcsőházat. Hogy mi az, hogy „rendesen”? Azt majd a tulajdoni hányad kétharmadát képviselő lakók később megmondják. Egyetlen felelősségteljes ügyvéd sem engedné, hogy az ügyfele ilyen szerződést írjon alá.
Egy pénzügyi követelés jogszerűségének ténye persze még korántsem jelenti azt, hogy azt a követelő rövid időn belül meg is kapja – aki pereskedett már életében, az jól tudja ezt. Jelen esetben azonban Magyarországnak kevésbé, vagy legalábbis kevésbé sürgősen van szüksége az újraindítási alapra, mint az unió déli tagállamainak, hiszen Magyarország jelenleg hitelképes mind a belföldi (lásd szuperállamkötvény népszerűsége), mind a nemzetközi pénzpiacon, ahonnan most alacsony kamattal, politikai/ideológiai feltételek nélkül tud a gazdaság élénkítéséhez szükséges pénzhez jutni. Igaz, hogy az EU-s hitel részben nem visszatérítendő lenne, de Brüsszel és az Európai Parlament eddigi attitűdjéből aligha feltételezhető, hogy ne akarnának ebből minél több pénzt visszatartani. Vagyis a pénzpiaci hitelek jóval kiszámíthatóbbak, ráadásul ezek esetében attól sem kell tartani, hogy nem fordíthatók a klasszikus megszorító politikával szembemenő „unortodox” intézkedésekre.
Ezzel szemben az EU déli tagállamainak megsegítése sokkal sürgősebb. Nem(csak) emberiességi szempontok miatt, hanem azért, mert ezek az országok az euróövezethez tartoznak, és államcsőd esetén magukkal ránthatják az egész eurózónát. Ha pedig esetleg Magyarország és Lengyelország részvétele nélküli hitelt próbálnának megszavaztatni, joggal tarthatnának a takarékos négyek ellenállásától.
Ha a hitelfelvétel késlekedik is, az unió nem állhat meg, és megállapodás hiányában januártól az előző költségvetés utolsó éve szerinti büdzsével működne tovább. Bár vannak ez irányú próbálkozások, valódi jogállami keretek között nagyon nehéz lenne a régi költségvetésben foglalt kifizetéseket – utólagos módosítással – a jelenlegi javaslat homályosan definiált jogállamisági kritériumaihoz kötni.
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az EU egy másik fronton is időkorlátos harcban áll: december 31-én az Egyesült Királyság végleg elhagyja a szövetséget, és egy megállapodás nélküli brexit az uniónak is súlyos problémákat okozna. Ha viszont túl engedékenyek, az precedensértékű lehet a sokat egzecíroztatott tagállamok számára.
Mivel a jelek nem arra utalnak, hogy a britek kilépése önvizsgálatra vagy önmérsékletre intené a nyugati fősodor és különösen a brüsszeli vezetés politikusait, Magyarország – legalábbis addig, amíg konzervatív ideológiát képviselő kormánya van – aligha számíthat arra, hogy ne próbálnának újabb és újabb pénzügyi szankciókat hozni ellene. De a kormány az eddigi gazdasági eredmények alapján joggal számíthat arra, hogy ez lesz az utolsó olyan EU-s költségvetés, amelyben Magyarország még nem nettó befizető. Ahogy már említettem, akkor sem válik egyirányúvá a pénzmozgás, de mégiscsak nehezebb lesz a szubjektív retorzió.
Végezetül még egy szempont, amelynek alapján szintén indokolt a magyar vétó. A koronavírus-járvány okozta gazdasági válság hatalmas kiadásokba kergette az európai kormányokat, amit valahogy majd vissza kell pótolni a költségvetésekbe. Várható, hogy a nyugati államok zöme a 2008-as válság után Magyarországon vagy legutóbb Görögországban is kikényszerített megszorító intézkedéseket fogja alkalmazni. Még az euróövezettől – és heteken belül az EU-tól is – független Egyesült Királyságban is adóemeléseket, többek között a társasági adó emelését helyezték kilátásba.
Ha viszont Magyarországon, ahogy a kormány ígéri, jövőre még kedvezőbb lesz az adókörnyezet, az amúgy is újratervezésre kényszerülő nyugati vállalkozások közül sokan települhetnek be (vagy akár át) Magyarországra, és az EU-n kívüli cégek is inkább ide jönnek majd, mint a magasabb adókat követelő tagállamokba. Egy ilyen, a válság után még kiélezettebbé váló gazdasági versenyhelyzetben nem megengedhető, hogy egy ország mozgásterét homályosan definiált kritériumok alapján éppen a versenytársak szabályozzák.
A szerző újságíró (London)
