Krisztus a sivatagban

Soha nem a vallással van gond, hanem az emberekkel, akik saját céljaiknak megfele­lően értelmezik félre a leírt igéket, a hagyományokat. Aki viszont ember tud maradni, azzal sosincs baj.

Fotó: Kamran Dzsebreili Forrás: MTI

Az az eltévedt bárány, az a kicsi, amelyik nem tud visszatérni a nyájhoz, mindig ő a legfontosabb. Aki egymagában ér annyit, hogy elmenjen érte a pásztor, keresztül a sziklákon, a szúrós bokrokon, s visszaédesgesse, visszahívja a többiek közé. Ott béke van, biztonság van. Az ott a haza.

A szúrós bokor néha autópálya, amely összeköti Dubajt Abu-Dzabival, az azon suhanó autócsodák sofőrjei számára pedig ez csak egy olyan kedd, amikor a megszokottnál is nagyobb a dugó. Mert eljött a pápa az Egyesült Arab Emírségekbe, egy amolyan nemzetközi celebritás, aki sokszor szerepel a tévében.

Az általa tartott szabadtéri misére szokás elmenni, akkor is, ha az említett embernek a Ferrari volánjánál fogalma sincs, ki az az ember azon a kereszten, miért függ rajta, s hogy ez valójában milyen kapcsolatban áll a szeretettel. Elsőre ez így nem áll össze, nem következik logikusan a megkínzott Krisztus és a szeretet mint az élet szinonimája. Pedig aki odafigyel, az slusszkulcstól függetlenül meg tudja érteni, kiért, kikért van ott a pápa.

A kereszt jelen esetben reményt és védelmet jelent, azt, hogy a pásztor elmegy a legtávolabbi szegletbe is, hogy védelmébe vegyen mindenkit, aki Krisztust követi.

Ez az Arab-félszigeten egyáltalán nem logikus lépés, hiszen nem könnyű idegen, iszlám közegben kereszténynek lenni. De ahogy a kárpátaljai magyar se tud ukránná alakulni, s nem honfiúi lelkesedésből, hanem mert az képtelenség, úgy az emírségekben dolgozó keresztény se fog egy csapásra szúrákat olvasgatni és elmélkedni a hit öt pilléréről.

Eljött távoli hazájából, hogy itt, a sivatagban elvégezze a rá bízott munkát, s hirtelen forradalmi tetté vált az identitása, a nyakában hordott ékszer állásfoglalás, szinte fegyver, mindegy, mennyibe kerül, szemet kápráztató dizájnerfeszület vagy egyszerű fémmedál. Krisztus épp olyan fontos, mint az anyanyelve, a kultúrája, a családja, a hazája, ami őt emberré teszi.

Hogy ezt valaki megtapasztalja, ahhoz viszont el kell hagynia a nyájat. Akár kényszerből, mert a pénz nagy úr, akár a szívét követve vagy mert egy nap hozott egy rossz döntést. Vagy éppen egy nagyon jót.

Sokszor megírták, hogy a kereszténység ezer sebből vérzik, a katolikus egyház a múlt árnyaival hadakozik. Igaz is. Nekünk, akik itt élünk a templomok tövében, és akik alapvetésnek tekintjük azt, hogy az identitásunkért semmit se kell tennünk. Mert a többiek, az előttünk élők milliói már megharcoltak érte, mi pedig akár meg is kérdőjelezhetjük mindazt, amiért ők még meghaltak. Az erőt nem látjuk, a templom csak egy szép épület, amely mindig ott volt, amióta élünk, és utánunk is ott fog állni, akár a Gellért-hegy.

Akik most a sivatagban misére mentek, azok ezt az erőt látták, érezték, mert igenis eljött hozzájuk az egyház feje, nem feledkezik meg róluk, soha nem fogja őket magukra hagyni.

Ezt az üzenetet fogja elvinni májusban a pápa Csíksomlyóba is, hiszen az elszakított magyaroknak is szükségük van arra, hogy érezzék, nem állhat a politika közéjük és Isten közé, és hiába tartották meg az ősi hitet, a tüzet újra meg újra fel kell szítani. Mert a hit személyes kérdés, de a közösséghez tartozás nagyon nem az. Ott mindenki felelős mindenkiért.

A magyar keresztény is felelős dubaji hittestvéréért, a fellépés soha, semmilyen körülmények között nem irányul valaki ellen. Lehet, sőt kell is, hogy legyen együttműködés az ott élő muszlimokkal.

Soha nem a vallással van gond, hanem az emberekkel, akik saját céljaiknak megfele­lően értelmezik félre a leírt igéket, a hagyományokat.

Aki viszont ember tud maradni, azzal sosincs baj.