Láttunk már ilyet és mégsem: tömegek állnak sorban, hogy megtakarított pénzüket egy jónak ígérkező befektetésbe tegyék. Ezúttal azonban nem a bizonytalanban, esetleg a szerencsében, netán a spekulációban rejlő profit ígérete csábít. Nem a rendszerváltozás utáni piramisjátékok valamelyike éledt újjá, nem Itt a piros, hol a piros?-t játszik a nagyközönség, nem a tőzsdére viszik minden értéküket a kispénzűek és még csak nem is a Gyurcsány-kormány időszakának devizahiteleiért állnak sorban az emberek. Egészen másról van szó. Olyan megoldásról, amely egyszerre kínálhat biztonságot és érdemi hozamot, s amelynek alapja a kölcsönös bizalom.
A legfrissebb összegzés szerint június eleje óta majdnem kilencszázmilliárd forintért vásárolt a lakosság a szuperkötvényként is emlegetett legújabb magyar állampapírból. Ez nem csak innen, kisbefektetői oldalról nézve hatalmas összeg, jelentős tételnek számít az állami pénzügyek száz- és ezermilliárdos világában is. Adódik persze a kérdés, mi vehetett rá magánszemélyeket, családokat arra, hogy pár hét leforgása alatt ennyi pénzt fektessenek be ilyen formában? Mindenekelőtt nyilvánvalóan az, hogy megtehetik. Hogy van mit fialtatni. Hogy a mindennapi kiadásokat úgy is ki tudják fizetni, hogy közben félretesznek. És ez évekkel korábban nemcsak a gazdasági világválság, hanem az elhibázott gazdaságpolitikák miatt sem lett volna lehetséges. Az pedig világos, hogy a pénz általában akkor van a legnagyobb biztonságban, ha a summát az állam kezeli, s azt – a kamattal együtt – a közkassza fizeti vissza.
Az új állampapír iránti jelentős kereslet kapcsán ugyanakkor egy másik kérdés is megfogalmazható, mégpedig az: vajon miért éri meg a magyar államnak, hogy igen kedvező feltételekkel kínáljon állampapírt, másképpen mondva igen kedvező feltételekkel vegyen fel kölcsönt saját polgáraitól? Bizonyára azért, mert nemcsak az számít, hogy ki az adós, hanem az is, ki a hitelező.
Mindenki emlékezhet például 2009-re. Arra, hogy mekkora árat kértek a nemzetközi hitelezők, élükön a Nemzetközi Valutaalappal, hogy kihúzzák Magyarországot abból a mélységesen mély kútból, amibe a szocialista–szabad demokrata kormány állítólagos hozzáértése lökte. Szó se róla, a balliberális döntéshozók elemükben voltak abban az időben: mivel adóemeléshez, megszorításhoz, az állami juttatások megkurtításához nagyon értettek, így a 2008-as válság kirobbanása után, az életmentő nemzetközi segítségért támasztott szigorú feltételek teljesítésekor valósággal lubickolhattak a tennivalókban.
