időjárás 11°C Dezső 2022. május 23.
logo

Nemzeti alapon

Ballai Attila
2020.01.09. 06:00
Nemzeti alapon

Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, tartja a latin közmondás. Viszont az iskola tanít meg minket az életre, tehetjük hozzá. Ezért nem csupán egyes emberek, családok, hanem a legtágabb közösségek, nemzetek önképét, világlátását, némi pátosszal sorsát határozhatja meg, ki mit tanul. Azaz kit mire tanítanak.

A koszinuszfüggvényt, az aromás szénhidrogéneket vagy a szinaptikus késést előbb-utóbb persze menthetetlenül kirostálja az agy, ha nincs rá szüksége, de az iskolából nem is elsősorban egy információhalmazzal, hanem egy érzésvilággal, világképpel távozunk. Már csak azért is, mert az érettségi időpontjára lelkünk „megérése” is végérvényesen lezárul.

Amit addig kapott, azt életre szóló útravalóként, alaptézisként rögzíti. Amit utóbb, azt inkább már afféle adalékként. Ha napjainkban joggal és olykor keserűen hiányoljuk a nemzeti kultúra csúcsteljesítményeit és azok ösztönzését, támogatását, a történelmi filmeposzokat és irodalmi műveket, egyáltalán: a magyar szellemi katarzist és megújulást, mindezért ne csak mai önmagunkat kárhoztassuk. Hanem a harminc, negyven, ötven évvel ezelőtti iskolát, hiszen erre az életre tanított bennünket.

A történelemórán a honfoglalást követő évszázad majdnem ötven győztes csatája helyett a két vesztesre, irodalomból a huszadik század nemzeti gondolkodói helyett például Alekszandr Fagyejev Az ifjú gárda című kötelező olvasmányára, földrajzból a Szent István-i Magyarország tájegységei helyett a KGST „kölcsönös gazdasági előnyeire”, nyolcesztendei orosz- vagy inkább „szovjetnyelv”-oktatáson a hétköznapi szókincs helyett arra, hogy Lenin a börtönben kenyérbélből készített tintatartót.

A politikai és a gazdasági rendszerváltást részben ezért nem követte mindmáig az ahhoz fogható tudati és társadalmi átrendeződés. Mert a mai középgeneráció és az annál idősebb korosztály zöme még a Kádár-éra muníciójával távozott az iskolapadból.

Történelmi mulasztás, hogy még mindig ezt nyögjük. De nem megváltoztathatatlan, nem jóvátehetetlen. Az iskolák még állnak, és minimum tizenkét évjárat fiai, lányai reggelente még e falak felé veszik az irányt. Ők a jövő nemzedéke. Az ő lelkük, ahogy fentebb fogalmaztunk, érzésviláguk, világlátásuk formálása a tét, a cél.

Aminek felülmúlhatatlan nagyságához túl ridegen is hangzik, ha úgy fogalmazunk, hogy az idén megjelenő, korszerűsített nemzeti alaptanterv az eszköz.

Szerencsére nem kell lódítanunk, handabandáznunk, nincs szükség afféle lózungokra – amelyek ellenkezőjéről képtelen voltam meg­győzni a nagyanyámat, hiszen ezt tanulta –, hogy például hajdan három tenger mosta Magyarország partjait.

Elegendő híven elmesélni, hogy a mögöttünk hagyott ezeregyszáz esztendő nem vereségek, vesszőfutások, hitványságok, széthúzások, megalkuvások története, hanem örök és közös kincs.

Mondabeli és valóságos héroszokkal, a hazáért mérlegelés nélkül életüket áldozó hősökkel, katonai, tudományos, gazdaságtani lángelmékkel, az irracionális tudás határát súroló feltalálókkal, a kultúra, a zene, a képzőművészet óriásaival, a sport bajnokaival, ismeretlen, elfeledett, de fennmaradásunkhoz nélkülözhetetlen, egész életüket átdolgozó, az országot ki tudja, hányszor a romokból újjáépítő milliókkal.

Ha nem is vagyunk különbek másoknál, de mindenki mástól különbözünk. A mi múltunkat, örökségünket csak a mi iskoláinkban, a mi pedagógusaink plántálhatják bele a mi gyermekeinkbe. Akiknek így e nemzeti vagyonnal csupán négy teendőjük marad: megtanulni, megőrizni, tanítani, továbbadni.