Lófej a színházban

Amikor a Keresztapában Jack Woltz filmproducer arra ébred drága selyempizsamájában, hogy kedvenc lovának levágott, vérző fejével együtt fekszik az ágyban, hisztérikusan üvölteni kezd.

A kiabálás nyilván nem túlzás, a helyzet tragikus és meglepő, de aki ismeri a maffia világát, az korántsem csodálkozik ezen. A lófej azóta is érdekes jelkép, és a magyar kulturális életben sem maradt csupán színházi kellék vagy elvont fogalom. Annál jóval valóságosabb lett: a lófejküldés a balliberális kulturális élet jól bejáratott, létező gyakorlata, és – a Keresztapa-hasonlatnál maradva – az, aki megtöri az omerta törvényét, aki nem serénykedik akkor, amikor arra a bizonyos szívesség beváltására vonatkozó kérés is megérkezik, könnyen Jack Woltz helyében találhatja magát.

Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója körül már hetek óta áll a bál. A teátrumot tizenegy éve vezető színész, rendező eddig szeretett, megbecsült és mélyen tisztelt tagja volt a balliberális kulturális világnak, az általa vezetett intézmény pedig a liberális kultúra pesti fellegvárának számított, akiről és amiről csak szuperlatívuszokban illett beszélni – ugyanis ez idáig a kritika csak konzervatív trükknek számított.

A fővárosi vezetés bőkezűen támogatta az intézményt, a tartalomba nem szólt bele, a gépezet forgott, az alkotó alkotott. Ám a balliberális média Mérgező légkör a Vígszínházban című és hasonló felütésű cikkeit olvasva immár világossá vált, hogy Eszenyi Enikő kegyvesztett lett. A dolog miértje több mint tanulságos és érdekes. A tavalyi, színháztörvény-ellenes Madách téri tüntetésre hiába várták Eszenyi Enikőt, nem igyekezett szerepelni a kormányellenes tüntetésen.

Ez korántsem jelenti azt, hogy kiállt a kormány mellett, talán csak számot vetett a valósággal: színháza rengeteg támogatást kapott, faramuci helyzetbe keveredett volna, hogy ha a többiekkel együtt tiltakozik, ráadásul politikai alapon. Utána azt mondta, hogy azért nem vett részt a tüntetésen, mert szerinte mindent szakmai úton kell elintézni, itt pedig a diskurzus politikai térbe került.

Pedig a döntése után ő is ott találta magát, ráadásul a sajátjai kereszttüzében. A keresztapai világ már akkor megnyilvánult, amikor megzavarták a Vígszínház A diktátor című előadását, és páran felmutatták a „Távol maradni is politika, Enikő” molinót. Hát nem érdekes? Tíz év alatt nem olvastunk mérgező légkörről, diktatórikus vezetési módról, elüldözött színészekről, szembetűnő alkalmazotti fluktuációról, azóta mindenütt csak a kiteregetett szennyest láthatjuk.

Az omerta törvénye addig vonatkozik valakire a balliberális kulturális körökben, ameddig mindenki szem marad a láncban.

Addig nincsen itt semmi látnivaló, egyetlen hajszála sem görbülhet az illetőnek. Viszont a legkisebb fellazulásnak is bukás lehet a következménye. Csak egyszer kell kimaradni a nagy szimpóziumból.

A lófejet már lecsapták és becsomagolták. A liberális média támadásai, a hirtelen előbukkanó történetek mind arról árulkodnak, hogyan működik és milyen mély bugyrai vannak a rendszerváltozás után is garázdálkodó balliberális kultúrmaffiának. Eszenyi Enikőnek elküldték a lófejet, a baráti sajtójuk pedig megkapta a kilövési engedélyt.

Egy jól kitervelt karaktergyilkosságnak lehetünk most a szemtanúi. Csak egyszer hibázhatsz, és akkor véged, mert bárki lófejjel ébredhet az ágyában, aki nem fúj egy követ a balliberális oldallal.