S hogy ez a büszke hitvallás nem holmi az ünnephez illő, múló pátosz, arról ez a beszéd azonnal kész volt számot adni egy a nemzeti értékeikre joggal büszke szomszédainknak tett határozott – határozottan bátor – ajánlattal.
A mára már szétesett trianoni kreatúrák – Csehszlovákia és Jugoszlávia – romjain születő büszke nemzetekkel mi örömmel építjük a közös jövőt – jelentette ki Orbán Viktor, hogy ezzel is külön hangsúlyt helyezzen a beszéd egyik legfontosabb gondolatára. Arra, hogy a történelem most megadta az esélyt, talán az utolsót, hogy a közép-európai népek új korszakot nyissanak, a nyugatról és keletről fenyegető veszéllyel szemben megvédjék magukat, és együtt emelkedjenek föl.
A beszéd belső logikája szerint erre a közös jövőépítésre nem véletlenül tesszük, tehetjük mi a leginkább hihető ajánlatot. Ezt a javaslatot ugyanis azért mi, éppen mi tesszük, mert a túlélés és az országépítés művészete a génjeinkben van, amit nem kis részben a magyar asszonyok dicsőséges teljesítményének köszönhetünk, nekik is hálát adva azért, hogy mi vagyunk a „túlélés európai bajnokai”.
S ezt az ajánlatot azért mi, éppen mi tesszük, mert mi vagyunk azok, akik küldetésünk erejénél fogva töretlen méltósággal őrizzük már az idők kezdete óta a Kárpát-medencét, ahol számunkra minden megszülető magyar gyermek egyben újabb őrhely is.
S ezt az ajánlatot végezetül azért mi, éppen mi tesszük a beszéd tanúsága szerint is, mert mi vagyunk az élő – s mindent túlélő – tanúságtétel arra, hogy a Nyugat igenis megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét, bennünket pedig „védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett”. Ezt pedig nem fogjuk elfelejteni nekik soha. Nem és nem. Soha.
