Magyar szívdobbanások

Az őseinktől örökül kapott küldetésünk, hogy az itt élő népekkel akarjuk naggyá tenni a Kárpát-medencét.

Szívből jövő beszédet hallhattunk a kormányfőtől Sátoraljaújhelyről, s híven a nem mindennapi emelkedettséghez, az egész beszéd a szív metaforájának kibontása alapján még külön is felemelő értelmet nyerhet. Méltóan ahhoz is, hogy a valóban szívvel és valóban lélekkel szólás ideje tényleg nem jöhet el akármikor. Hanem csak akkor, amikor a tekintetünket a magyarok történelmének ezredéves magasságába emeljük. Például egy olyan turulszobor felavatásakor, ahonnan szét lehet tekinteni: jobbra Kassát, odébb Szatmárnémetit, mögöttünk pedig Munkácsot lehet látni.

Ez az ezeréves magasság ugyanis számunkra az egyetlen olyan érvényes horizont, amelyet a tekintetünk ilyenkor méltó módon – a turul jegyében született magyar ősök iránti odaadó figyelemmel – bejárhat.

A sátoraljaújhelyi Magyar kálvária fájdalmas stációit is ismerve hangsúlyozta Orbán Viktor, hogy minden fájdalma ellenére is mi azért járjuk újra a magyar kálvárián a keresztutat, mert „gyógyírt, vigaszt, reményt és biztatást akarunk”.

S ezt a szíves biztatást Trianon fájdalmas emlékének a tudatában csakis az igaz magyar szívvel megfogalmazott remény adja át nekünk – értette meg velünk ez a beszéd, történetesen éppen a szív metaforájának varázslatos erejével.

A magyarság ugyanis az emberi szív módjára hol összehúzódik, hol kitágul, de lényegében ezeregyszáz éve ott él, ahol a nagy államalapítóink kijelölték a helyét – hívta fel a figyelmet a kormányfő, külön utalva arra is, hogy mi, magyarok épp így, a dobogó szív módjára őrizzük kellő méltósággal a Kárpát-medencét, amely őrzés egyben a soha nem szűnő erejű küldetésünk is.

A beszéd felemelő, a magyar szuverenitást kinyilvánító és egyben tápláló gondolata elsősorban tehát az, hogy a Kárpát-medence őrzésének szívvel-lélekkel ellátott, nemcsak a szemünkkel, hanem az idők kezdetéig terjedő, szívből jövő figyelemmel ellátott feladatára mi bizony a magyar megmaradás jogán vagyunk elhivatottak.

Annak ismeretében, hogy a nagy sztyeppe vándorló népeinek százai eltűntek és odavesztek a történelem porfelhőiben. S annak jogán, hogy látjuk: mi, magyarok „se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk”. Annak ismeretében, hogy „nem lettünk német tartomány, se török vilajet, se szovjet tagköztársaság”. S annak jogán, hogy láthatta az egész világ: „a magyar nemzeten nem fog se a golyó, se a kardvas, s ha le is verik a lábáról, újra és újra feláll”.

S hogy ez a büszke hitvallás nem holmi az ünnephez illő, múló pátosz, arról ez a beszéd azonnal kész volt számot adni egy a nemzeti értékeikre joggal büszke szomszédainknak tett határozott – határozottan bátor – ajánlattal.

A mára már szétesett trianoni kreatúrák – Csehszlovákia és Jugoszlávia – romjain születő büszke nemzetekkel mi örömmel építjük a közös jövőt – jelentette ki Orbán Viktor, hogy ezzel is külön hangsúlyt helyezzen a beszéd egyik legfontosabb gondolatára. Arra, hogy a történelem most megadta az esélyt, talán az utolsót, hogy a közép-európai népek új korszakot nyissanak, a nyugatról és keletről fenyegető veszéllyel szemben megvédjék magukat, és együtt emelkedjenek föl.

A beszéd belső logikája szerint erre a közös jövőépítésre nem véletlenül tesszük, tehetjük mi a leginkább hihető ajánlatot. Ezt a javaslatot ugyanis azért mi, éppen mi tesszük, mert a túlélés és az országépítés művészete a génjeinkben van, amit nem kis részben a magyar asszonyok dicsőséges teljesítményének köszönhetünk, nekik is hálát adva azért, hogy mi vagyunk a „túlélés európai bajnokai”.

S ezt az ajánlatot azért mi, éppen mi tesszük, mert mi vagyunk azok, akik küldetésünk erejénél fogva töretlen méltósággal őrizzük már az idők kezdete óta a Kárpát-medencét, ahol számunkra minden megszülető magyar gyermek egyben újabb őrhely is.

S ezt az ajánlatot végezetül azért mi, éppen mi tesszük a beszéd tanúsága szerint is, mert mi vagyunk az élő – s mindent túlélő – tanúságtétel arra, hogy a Nyugat igenis megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét, bennünket pedig „védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett”. Ezt pedig nem fogjuk elfelejteni nekik soha. Nem és nem. Soha.

Ha pedig nem felejtjük el a Nyugat minden erkölcsi aggály nélkül akár Közép-Európában, akár a Közel-Keleten újrarajzolt, velejéig erkölcstelen határait, akkor azzal is érdemes tisztában lennünk, hogy nincs már se brit, se francia birodalom. S ami megmaradt belőlük, „az éppen most vergődik bosszút álló gyarmataik multikulturális szorításában”. Mert a történelem igazságtételét a legnagyobbak sem kerülhetik el – jelezte a magyar kormányfő.

Ezek szerint azonban az is a történelmi igazságtétel része ma már, hogy mi még mindig képesek vagyunk magyarul nézni a világra. Látva és belátva, hogy a mi őseinktől örökül kapott küldetésünk az, hogy a velünk élő népekkel akarjuk naggyá tenni a Kárpát-medencét.

Ha pedig magyarul nézünk a világra, akkor azt is örömmel látjuk, hogy ismét mi lettünk a Kárpát-medence legnépesebb országa. Hogy száz éve nem voltunk ilyen erősek. Hogy politikai, szellemi, gazdasági és kulturális gravitációs erőnk napról napra nő. Hogy Nyugat-Európához képest mi a béke és a biztonság szigete vagyunk – sorolta Orbán Viktor, akinek beszédében pont elégszer és pont megfelelő hangsúlyokkal esett szó egyébként azokról is, akik miatt ez a béke és ez a biztonság számunkra megkerülhetetlenül fontos.

Hogy ezek a hangsúlyok legyenek aztán azok, amelyek miatt ezt a nagyon is határozott erőt sugárzó beszédet egyszersmind példaértékűen gyengédnek és figyelmesnek is érezhetjük.

A szónokkal együtt elfogadva, hogy a magyarok kálváriáján az asszonyoknak külön is kijár a hely. S a szónokkal együtt elfogadva, hogy a Kárpát-medencében számunkra minden megszülető magyar gyermek újabb őrhely.

Amíg csak a szívünk a szeretteinkért is meg-megdobban. S amíg a szívünk dobbanása egyben a Kárpát-medencei küldetésünk hű és tökéletes mása.