Már hallom balról, hogy nincs itt semmiféle politika, csak a futball csordogált békésen a képernyőn. Igen, valamikor mi is hittünk ebben. Amíg nem lett a meleglobbi felvonulási terepe a világ labdarúgása, amíg nem hirdettek megszégyenítési hadjáratot azok ellen, akik állva, nem térdelve gondoltak a saját jövőjükre. Amíg nem sütögettek bélyeget orosz sportolókra és edzőkre, amíg nem rasszistáztak bennünket a sajtóban, a Himnuszunk alatt. 

Kedd este aztán pályára lépett válogatottunkban néhány magyar és nem magyar srác, és csodálatos módon egy csapásra kiderült, hogy magyarként tudnak küzdeni, győzni együtt, a nemkülönben magyarrá lett olasz vezető irányításával. Magyarország nem pusztán győzött, hanem hadjáratot fejezett be. Elég olvasgatni a kommentárokat, mindenki rólunk beszél, ájuldozik, csodál, és nem én, hanem angol emberek írják le, de jó, hogy győztek a magyarok, mert megérdemelték.

A csürhe hallgat. A csürhe hazasomfordált. A csürhe most azon nyilván nem gondolkodik, mit tehetne a saját rasszizmusa ellen. Gondolom, az nem olyan vicces, amikor négy-nullra elkenik a szájukat otthoni környezetben. 

A csürhe kedden leckét kapott abból, hogy aki hülyén alázatos, még nem győztes. Azt is megtanulhatták, hogy a futball a lefújásig tart, és hogy az erő, a hit és a tudás akkor is felülkerekedik olykor, ha az ellenfél mondjuk tizenketted részét éri a futballbörzéken a csodás sztároknak, akik négyszer is felálltak középkezdéshez a szükségesen túl.

Mi a tanulság? Talán Gazdag Dániel gól utáni spontán mozdulata, ahogyan a szíve feletti magyar címert csókolgatta. Talán tényleg csak ennyi a lényeg. Tenni a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint, nemes módon visszavágni a hazugságokért, élvezni, hogy együtt vagyunk, hogy magyarnak születtünk, hogy összetartozunk. Akkor is, ha győzünk, akkor is, ha veszítünk. És hogy ezt a mostani csodálatos kis csapatunkat akkor is ugyanilyen érzelmekkel szeretjük, ha becsúszik majd egy-két rosszabb eredmény.

Reméljük, hogy ősszel Németországban is összeszedünk egy vagy több pontot, hogy ne kelljen sokat számolgatni. Hogy a németek térdelnek vagy sem? Most őszintén: kit érdekel? Felőlem vakond módjára titkos járatot is áshatnak, ha közben Szalai lő két, Sallai pediglen három gólt. Zéró a jelentősége a színészi motivációnak, a kóros önszeretetnek. 

Mi valójában senkitől nem félünk sem a futballpályán, sem a közéletben. Jó ezt leírni – de maradjunk is hűek ehhez a kulcsmondathoz. 

Végezetül: hajrá, Magyarország, hajrá magyarok! Várjuk az újabb csodákat, fiúk!

Borítókép: A magyar válogatott kezdőcsapata a labdarúgó Nemzetek Ligája 4. fordulójában játszott Anglia–Magyarország mérkőzésen (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)