Nagypénteken a szerkesztőségben ügyelő újságíró mit is írhatna legelőször a húsvétról? Talán azt, hogy ugyanarról szól ma is, amiről kétezer évvel ezelőtt. Megrendítő a keresztre feszítés napja, majd reménység árad szét bennünk, végül megérjük a feltámadás csodáját. Viadal zajlik, de békére vágyunk, reménykedünk, hogy akit elveszítettünk, egyszer még látjuk talán, életünk előrehaladtával pedig megértjük, hogy csodák igenis vannak. Talán nem is csodák azok, hanem olyan események, amelyeket értelmünk és érzelmünk egy ideig nem tudott jól felfogni, de ettől még működtek és mindig is működni fognak a világban.
A legnagyobb csoda, hogy Isten egyszülött fia meghalt, eltemették, majd harmadnapon feltámadt, hogy örök életre vezéreljen bennünket.
A világ keresztyén híveinek legnagyobb része, akik ezekben a napokban húsvétot ünnepelnek, alighanem tudják, hogy a saját életükben is remélniük kell a feltámadást. Hiszen mi is feltámadunk majd, lelkünk nem pusztul el, valamiképpen folytatódik a történet. Az emberiség földrajzi tértől, időtől, vallástól függetlenül egységesen vallja, hogy földi életünk tettei összefüggnek azzal, ami halálunk után következik. Éppen ezért nem szabad földi életünkben a rossz oldalára állni, nem szabad a csüggedtségnek, fájdalomnak, elkeseredésnek elsőbbséget adni, inkább az élet dicséretét zengjük, amíg megtehetjük. Közösségeink életében is feltámadásra várunk, oltalmazzuk magyar hazánkat, anyanyelvünket, népünket, kultúránkat, és ezt a tudást átörökítjük a következő nemzedékre is. A feltámadás nem mese, nem kitaláció és nem is pusztán hit tárgya. A keresztyének nem csak hiszik, sokkal inkább tudják, hogy Jézus Krisztus feltámadásával minden emberi teremtmény esélyt kapott a megigazulásra, majd arra, hogy Isten ítélete után az örökkévalóságig éljen, akinek élnie adatott.
Ezen a húsvéton mindenkinek jóindulatot és megértést kívánunk, de szeretnénk azt is, ha egy kicsit mindig húsvét lenne. Talán békésebben élnének az emberek, ha az ünnep elmúltával is bíznánk az isteni kegyelemben. Az volna a jó, ha újra úgy lennénk európaiak és magyarok, ahogyan őseink is azok voltak: viaskodva a korral, amelyben éltek, de mégis okosan gazdálkodva a lehetőségeikkel. Hogy a minket körülvevő természetet ugyanúgy adjuk át gyermekeinknek, ahogyan előzőleg mi is kaptuk, és hogy társadalmunkban ne a panasz és a vád visszhangozzék, inkább az elemi emberség.
Húsvét ünnepén arról is szólnunk kell, hogy közösen akarni a jót mindig a legtöbbet jelenti. Imádkozni államunk vezetőiért, honfitársainkért, egyházunkért, családtagjainkért, azért, hogy méltósággal és becsületben éljük le életünket, s hogy a kísértéseket legyen erőnk visszaverni: valamirevaló, méltó állapot. Az imát és a közös akaratot soha, senki nem tudta megtörni. A keresztyénység legnagyobb ereje a katakombák kora óta a gondolat szabadsága és a kimondott szó, valamint a munka, a cselekvés, az építő szándék, a jóakarat. Aki ugyanis hisz Jézusban, szabadságot szerzett magának. És aki szabad ember, imádkozik másokért, közösséget épít, felelősséget vállal, nem fut el, hanem a helyén marad, valamiképpen tehát a jóra törekszik, valójában a legtöbb, amit ember elérhet ezen a földön.
A mostani húsvét legyen elsősorban a háború elleni közös imádság ideje. Arra is kérjük Istent, hogy oltalmazza a magyar nemzetet, vezessen minket a jó útra, és tekintsen ránk kegyelemmel, megértő szeretettel, gyógyító szándékkal. Mi pedig igyekezzünk úgy élni, hogy a húsvét örökké visszhangozzon a szívünkben.
