A kincs

Túlzottan is sokáig hajolt földig az aktuális vezető olyan emberek előtt, akik egyszerűen csak kihasználták a magyar gyengeséget, és a kincsből kimarkoltak annyit, amennyit bírtak.

Forrás: MTI

Volt egy diplomáciai iskola, a múlt század második felében sokat gyakorolták Budapesten. Ez pedig a földig hajolás művészete volt. Ha megjelent valaki más országból, akkor az egész magyar diplomáciai kar azt feltételezte, hogy ők nálunk jobbak. Okosabbak. Tehetségesebbek. Gazdagabbak.

Persze utáljuk őket, ha nyugatiak, de elámulunk a cifra öltönytől, a jó autótól. Ha keletiek, akkor meg az erőt és a közös munkásmozgalmi sorsot tiszteljük bennük. Mit tiszteljük? Bámuljuk és majdnem istenítjük.

Mert Moszkva erős és nagy, mi pedig – ugyebár – egy kis ország vagyunk, amolyan futottak még. Ez az iskola nem halt ki, ma is ott vannak képviselői a közéletben, akik azt mondják, az Európai Unió döntsön a fejlesztési pénzekről, mert ők tiszta kezűek és feddhetetlenek, ellentétben velünk; vagy akik hasra esnek, amikor megjelenik egy nagyhatalom diplomáciájának vezetője Budapesten.

Mike Pompeo egy nagyhatalom külügyminisztere, bizonyítéka annak, hogy Magyarország stratégiai szempontból fontos az Egyesült Államoknak, hiszen vannak közös ügyeink, számos amerikai cég működik nálunk, a NATO-ban egymás szövetségesei vagyunk, az Európai Unió zűrzavarában pedig Magyarország a józan ész képviselője évek óta.

Az említett iskola képviselői azt tartják, ha a nagy, fontos, tiszta kezű és nálunk minden szempontból jobb kvalitásokkal rendelkező diplomata idejön, az azonnal értékválasztást jelent részünkről, hasonulunk hozzájuk, elfogadjuk, amit ők kérnek.

Mikor Vlagyimir Putyin eljön Budapestre, akkor oroszpártiak vagyunk, ha Recep Tayyip Erdogan, akkor törökbérencek, ha Hszi Csin-ping, akkor meg tálcán kínáljuk a kínaiaknak az országot. Most épp Mike Pompeo fogadásával hazánk nemcsak Amerika-párti, de vélhetően trumpista is lett. Azon se szabad csodálkozni, ha a nemzetközi sajtó időnként megszellőzteti, hogy a kapcsolataink az Egyesült Államokkal katasztrofálisak vagy épp ellenkezőleg, túlzottan is szívélyesek. Ott is vannak érdekek, s jóval kevesebb a tény az elemzésekben, mint a vágy.

Pedig ez a diplomácia maga. Nem értékválasztás, hanem érdekvédelem, a magyar érdekek képviselete minden áron. Pompeo is hoz egy ajánlatot, amelynek célja, hogy az ő akaratuk érvényesüljön, s ezt Magyarország megfelelő módon kezeli.

De vége annak az időszaknak, amikor bárki megkövetelhette, hogy Magyarország az ő érdekeit képviselje. Hogy Budapest valami nagy eszme vagy a távoli jövőben várhatóan keletkező haszon érdekében elfogadja, hogy az az ajánlat jó, még ha rossznak is tűnik. Magyarország tudja, hogy milyen súlyt képvisel, milyen a mozgástere a mostani folyamatosan változó, naponta fel- és felforduló Európai Unióban, Közép-Európában, a mindig veszélyes Balkán közvetlen közelében, Oroszország majdnem közvetlen szomszédaként. Ez felelősség és lehetőség is, amelyet úgy is lehet kezelni, hogy földig hajolunk a nagy ember előtt, mert ő biztosan jobban tudja, miként kell élni Magyarországon, vagy saját kezünkbe véve a sorsunkat meghatározzuk, merre is haladjunk.

Magyarország ugyanis kincs, számunkra a legnagyobb, amely létezhet a Földön. Túlzottan is sokáig hajolt földig az aktuális vezető olyan emberek előtt, akik egyszerűen csak kihasználták a magyar gyengeséget, és a kincsből kimarkoltak annyit, amennyit bírtak.

Mert elhittük, bemondásra, szervilisen, lehajtott fejjel, hogy mi ezt nem tudjuk jól csinálni. Pedig hogyne tudnánk! Hinni kell benne, rengeteget dolgozni, és akkor Mike Pompeo látogatása a helyére kerül.