Előbb az a hír jön, hogy az első számú közellenséggé vált Covid–19 elérte Erdély két megyéjét is, majd miután megnyugtatóan közlik, hogy a visegrádi országok mentesek tőle, nem sokkal később kiderül, Csehországban hárman megbetegedtek. Eközben a migránsok áttörik a határokat, a görögöknél oszlatni kell őket, migránscsoportok bukkannak fel Észak-Macedóniában, Szerbia több városából, köztük Szabadkáról is bevándorlásellenes tüntetésekről érkeznek jelentések. Abszurdum, hogy miközben a pesti gyerekeknek külföldi tanulmányi utat kell lemondaniuk, világrendezvények maradnak el óvatosságból, a reptéren műszerrel méricskélik az utasokat, a Budapest Honvéd edzője pedig le sem ülhet a kispadra, mert Olaszországból tért vissza – szóval eközben kétes embertömegek grasszáljanak keresztbe-kasul Európán.
Öt évvel ezelőtt is abszurd volt, hogy egy félmilliárd főt tömörítő tényező – az Európai Unió –, amely ráadásul világpolitikai szerepre formál igényt, eltűrje határainak átjárhatóságát. Egyesek még biztatták is a vándorlókat. Most még inkább abszurd ez, sőt életveszélyes – nem átvitt értelemben. Mit akarnak még a migráció barátai? Hogy megkettőzött félelmünkben egymásnak essünk az utcán, arcunkon szájmaszkkal, hátizsákunkban tíz csomag száraztésztával?
Beugrott közben, hol ír Márquez a szív temérdek szobájáról. A Szerelem a kolera idején című regényében.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!