Rendben zajlanak nálunk az érettségi vizsgák, s a kijárási korlátozások korában ez már önmagában is bravúros mutatvány az országtól. Érthető hát, hogy erre a kormányfő is érzékenyen reagál, kiemelten figyel. Ennek történetesen épp a szerdai történelmi érettségit köszöntve is tanújelét adta Orbán Viktor, aki közösségi oldalán egy képet és egy rövid buzdító szöveget adott közre. A buzdításban a miniszterelnök sikeres hajrázást kívánva úgy fogalmazott, hogy „az érettségizők történelmet írnak”. A szöveg illusztrációja pedig a saját dolgozószobájában felállított földgömb, a Perczel László-féle, 1862-ben készült híres földgömbünk rekonstrukciója. Annak is az a része, amely Magyarországot ábrázolja. Úgy, ahogyan egy 1862-ben készült földgömbön annak lennie kellett.
Nos, nem lehet nem észrevenni, hogy ebben a buzdításban így ott volt valami más is, valami többlet is. A magyar nyelv csodálatos gazdagsága miatt ez a kifejezés ugyanis túlmutatott önmagán: nemcsak a történelmi vizsgájukat megíró magyar diákokról szólt, hanem a történelmet író magyar múlt felemelő nagyságáról is. Minden magyar emberről tehát, aki büszkén őrzi magában a magyar történelem örökségét. Mert történelmet írni tudni kell, s ez vitathatatlanul csak a nagyok – a nagy és erős, időtálló államisággal rendelkező nemzetek sajátsága.
Valljuk meg, ennél rövidebben és találóbban nehezen lehetett volna kifejezni azt a nemzeti összetartozást, amely egyrészt a kijárási tilalom ellenére a tudásukat kipróbáló fiatalokat, másrészt a haza sorsát a szívén viselő honfitársaikat köti össze.
Ez a találó megjegyzés bevitte a találatot még ott is, ahonnan aligha várhattunk volna reakciót: a román sajtóban és a román belpolitikában.
Az Evenimentul Zilei és az Adevarul című román lapok rögtön Orbán Viktor „bizarr gesztusaként” írtak a posztról, nem mulasztva el kiemelni, hogy erre a Romániával kirobbant, általuk „területi vitának” nevezett affér után került sor – ami persze nem vita volt, hanem a magyarokkal szemben otromba kiszólásra vetemedő román államelnök, a szász Klaus Johannis önmaga komplexusaival folytatott tusakodása.
A Jurnalul National ennél nagyobb horderejű reakcióról is számot adhatott: beszámolva Ludovic Orban román miniszterelnök észrevételéről, aki az Orbán Viktor közösségi oldalán megjelent fotóra reagálva azt találta megjegyezni, hogy ez a poszt olyan, mint mikor „puliszkával álmodik a veréb”.
Értenénk mi a viccet, ha vicces kedvünkben volnánk. Mert ha találva szeretnénk érezni magunkat, akkor egy kisebb kódfejtés után könnyűszerrel arra juthatnánk, hogy mi, magyarok lennénk e szókép szerint a verebek, s a puliszka pedig a tőlünk száz éve elcsatolt országrészek területe. De nem szeretnénk találva érezni magunkat egy ilyen színvonalú kommentár miatt. Ahogy annak idején egyébként az se keltett nálunk komolyabb viharokat, amikor múlt decemberben szintén a miniszterelnök Facebook-oldalán jelent meg egy olyan kép, amelyik a Fidesz vezetőinek egyik tanácskozásáról úgy számolt be, hogy a kép hátterében a Fidesz Lendvay utcai tárgyalótermének falát díszítő Nagy-Magyarország-térkép is látható volt – s erre akkor Andrej Plenković horvát miniszterelnök tett epés megjegyzést. A horvát határok pontatlan megjelölését kérve számon egy olyan térképen, amelyet a villa eredeti tulajdonosai, a házba 1905-ben beköltöző Grodel család tagjai tetettek ki a Kármán Géza és Ullman Gyula tervei szerint megszülető épületbe.
Hát igen. Már megint itt van ez az ezeréves magyar államiság. És az őseink küzdelme árán Nagy-Magyarországot teremtő és megőrző magyar történelem. Amit a puszta képek ereje – a Karmelita kolostorban álló földgömb és a Lendvay utcai villát díszítő falikép megjelenítése – is képes megidézni a szomszédainkban, akik nem képesek elfogadni és elhinni, hogy számunkra a magyar múlt tényleg maga a velünk élő történelem. Ami akkor is velünk él, ha – a híres magyar népdallal szólva – nem úgy van most, mint volt régen. Mert a múltunk öröksége ezzel együtt sem vész el egészen.
Szokás beszélni a messzire kisugárzó erejű kultúrát teremtő nemzetek diplomáciai törekvései sorában a kulturális erőkivetítés, a soft power bevett gyakorlatáról. Igaz, ami igaz: akadhatna olyan politológiai elemzés, amely a kormányfő Facebook-posztjai sorában megjelenő Perczel László-féle magyar földgömb és a Grodel család készíttette magyar falikép emblematikus jelentőségét is a kulturális erőkivetítés tárgykörében méltathatná.
De én most mást is méltatnék a magyar kultúra még nagyobb dicsőségére. A kulturális erőkivetítés ugyanis nem mehetne végbe anélkül, ha nem lennének itt velünk azok a kulturális teremtő gesztusok, amelyek ehhez muníciót szolgáltatnak.
Emlékezzünk hát meg itt a legnagyobb elismerés hangján arról a Perczel Lászlóról, aki az 1848-as szabadságharc hőseként ismert Perczel Mór testvéreként, felesége kömlődi birtokára 1850-ben visszavonulva készítette el híres kéziratos földgömbjét, amely 547 dm² felületen, 1:10 000 000 méretarányban alkotott legalább kilenc év munkájával nemhogy világszínvonalú, hanem korát megelőző színvonalú világtérképet.
Mi ez, ha nem a magyar kulturális teremtő erő megnyilvánulása? Az alkotói magányban születő, a jövőbe mutatóan maradandó csodák példázata? Kultúrakivetítő erő ugyanis nincsen a kultúrát elhivatottan szolgáló, kiváló alkotók nélkül. Számunkra így ők a mérce, mert csakis az ő alkotásaikkal együtt érkezhetünk meg a magyar jövőbe. Ahogy Perczel László munkássága érkezett meg most, 1862 után a maga magyar jövőjébe. A 2020-ban is történelmet író magyarok seregszemléjére.
Ehhez képest minden más, ami most történt, csak egy rossz vicc. Ludovic Orban puliszkájával együtt.
A rossz viccekre válaszul így most csak az irónia lehet a helyénvaló. Mert egy ilyen helyzetben a leginkább már csak a régi kommunista időkből ismerős rendőri kommunikáció megidézése vállalható. A puliszkával álmodó verebek képének megfogalmazásához ugyanis csak a kádári idők nagyon ostoba magyar rendőrdumája lenne mérhető. És a hasonlót a hasonlóval gyógyítva mi most épp csak ezt üzenhetjük a háborgó román politikai elitnek.
Nincs itt semmi látnivaló. Oszoljanak, kérem.
