Az ítélet soha nem tapasztalt közelségbe került

A hitetlen ember, ha autóját totális összeütközés fenyegeti, megragadja kabala-babáját, ami általában egy visszapillantó tükörről lelógó makimajom. A kőbaltától a technikai ész eljutott a holdrakétáig, a léttani ész pedig eljutott a mindenható Isten golgotai kereszthalálának segítségül hívásától a makimajomig - hangoztatta az MNO-nak adott újévi interjújában Hegedűs Loránt püspök, a Magyar Református Egyházak Zsinatának ügyvezető elnöke. A református püspök úgy véli, a fia ellen folytatott hadjárat, melybe őt is belekeverték, a Krisztusban élő ember megpróbáltatásainak része.

Az újesztendő küszöbén milyen jövőképet lát, tekintettel arra, hogy a szeptember 11-i terrortámadások után mintha még bizonytalanabbá vált volna ez a 'kizökkent világ'?

Ez a kérdés valóban az egész emberiségnek, és az emberiség minden tagjának, bárhol éljen, az egyik alapvető életkérdése, akkor is, ha felfogja, s akkor is, ha nem. A kereszténység bibliai alkotottságú egyházaiban természetesen mindez teológiai megalapozottsággal és az örökkévalóság legegyetemesebb és legszemélyesebb szempontjai alatt tárul fel előttünk. Mindenkit telibe találhatott a szeptember 11-i eseménnyel kapcsolatban annak az átélése, hogy a világ elpusztíthatja önmaga egy részét, sőt elpusztíthatja önmaga egészét is. Hirosima és Nagaszaki óta ez alapelvileg nem is volt kérdés, akkor azonban az az esemény a II. világháborút fejezte be. Most egy évezredet nyitott meg teljes rettenettel, és megrendüléssel minden érzékeny erkölcsi állapotú emberben. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberek hajlanmosak annak a kimondására, amire az emberiség bizonyos korok problémáinak összesűrűsödése esetén szokott következtetni: újra és újra elteltek a világvége látomásától, rettenetétől.

Már az Ószövetségben hirdettek világvége-látomásokat, az Újszövetségben különösen János evangélista jelenésekről írt könyve mutatja, azt, ami Dürer rajzain is látszik: közeledik a négy lovas, megjelennek a világvége halálos látomásai, megjelenik a kozmikus és a globális látóhatár. Ne felejtsük el: hiába mondják, hogy a világvégéről már a kitűnő református bibliafordító, Károlyi Gáspár is beszélt. Akkor ugyanis az Isten ítélő akarata nyomán sorsszerűen várták a világ végét például egy üstökös becsapódástól, vagy egy mondhatatlan, minden életet elárasztó özönvíztől, pusztító járványtól, ezért a világvégének a képe sorsszerű kép volt. Először döbbentünk rá a XX. század közepétől fogva, hogy Isten megengedő akarata révén lehetséges az utolsó ítélet emberi kisajátítása. Az ember nemcsak rész-építéseiért, s a természet részbeni elpusztításaiért felelős, de ezen túl a teljes megőrzés vagy a teljes pusztítás is hatalmában áll. Ezzel kapcsolatban mindenki látja ma már, hogy a kötelesség-etika világából átléptünk a lehetőség-etika világába. Eddig az volt a legnagyobb kérdés, hogy megtesszük-e azt, amit meg kell tennünk, és mindazt megteszünk-e, amit az élet megőrzéséhez, kibontakozásához, az élet elpusztításának megakadályozásához szükséges. Efölé a felülmúlhatatlannak hitt erkölcsi-etikai kérdés fölé nő a lehetőség-etika alapproblémája: megteszünk-e mindent, amit meg tudunk tenni? Ha valóban mindent megteszünk, amire képesek vagyunk, egész biztosan elpusztulunk.

A lehetőség-etika nem volt alapkérdés, amikor az embernek még csak egy nyílvesszője volt, bár van olyan ókori feljegyzés, mely a háború lehetetlenségéről beszél attól fogva, hogy az ember feltalálta a nyílvesszőt. Hiszen most már nemcsak közvetlen közelről tudja az ember ellenfelét agyonverni, hanem leshelyről, távolból is halált tud okozni, és ez minden háborúság végét jelenti. Újabb korokban is ezt hittük, amikor feltalálták a puskaport, a szőnyegbombázást, a vegyi háborút, hogy a rettenet visszatartja a gyilkos kezeket a háború indításától és viselésétől. Utoljára arra gondoltunk, hogy az atom- és nukleáris fegyverek teszik lehetetlenné a háborút, hiszen Hirosima és Nagaszaki kivételével eddig ez be is következett. Ám sajnos a világpusztítás további lehetetlenülése az ember által most már attól függ, hogy a lehetőség-etikát betartjuk- e, és képesek vagyunk-e és képesek vagyunk-e mindent meg nem tenni akkor, amikor a lehetőségeink valóban korlátlanok. Ez a korlátlanság nem minden irányban éri el a teljességet: angyallá, Istenné nem válhatunk, ám ez a korlátlanság negatív irányban elérheti a teljességet, el tudjuk pusztítani magunkat egyénileg és kollektíven is, s így el is tudunk kárhozni. Ahogy Németh László Széchenyije mondja: „A pokolban, ahogy középkori képekben lefestették, én már nem hiszek, de az elkárhozástól félek”. Én is félek az elkárhozástól: a lehetőség-etikát nem tartjuk tiszteletben és az emberiség maga pusztítja el önmagát. S ennek megbüntetéséhez egy örökkévalóság is kevés, mert senki nem kényszerít minket, legfeljebb mi kényszerítjük önmagunkat. Ahogy az egyiptomi fáraóról van megírva: először megkeményítette ő a saját szívét, másodszor megkeményedett a fáraó szíve, s nem bocsátotta el Isten népét, harmadszor Isten keményítette meg az ő szívét, hogy az ítélet eljöhessen.

Ez egy folyamat: először úgy gondoljuk, hogy a végzetes határon innen vagyunk, és saját szándékunk szerint visszük véghez a részleges pusztításokat, majd magunkhoz térünk, arra eszmélve, hogy ezt már nem tudjuk abbahagyni, mert társadalmi és politikai törvényszerűségek lettek végzetes cselekményeinkből. S ekkor már a 'személyes' isten sem tud segíteni, helybenhagyja döntéseinket, és akkor csakugyan itt a vég. Igaza van Einsteinnek, aki azt mondja, hogy az atombomba mindent megváltoztatott, kivéve a mi gondolkodásunkat. Miközben az Ítélet eddig soha nem tapasztalt közelségbe került hozzánk, kultúránk evolúciós kultúrából involúciós kultúrává lett. Ezt Konrad Lorenz a gonosznak magának nevezi. Lorenz írt egy könyvet az úgynevezett gonoszról, ez az élet agresszív tulajdonságainak foglalata volt, például azt, amikor egy anyaállat megvédi kicsinyeit, csak úgynevezett gonosznak nevezhetjük. Ám az involúció a gonosz maga. Mit ért ezen Konrad Lorenz? Az evolúció egy magból, csírából, ősmintából kifejleszti az én teljességét, az involúció viszont az élet teljességén belül egyetlenegy vonalat a végletekig fejleszt és minden mást cserbenhagy. Az élet más részei sorvadásnak indulnak. Ez a mi világunkban azt jelenti, hogy a technikai ész az egekig ér, hiszen elértük a Holdat, meghódítjuk az űrt – ám eközben a léttani ész magára hagyattatik, visszafele fejlődik, s megromlik. Így elpusztítja önmagát, majd az egész világot. Technikailag fejletlenebb korszakokban végső kétségbeesésében az ember két kezét összetéve Istenhez imádkozott, s ez a mozdulat, mint de Garde regényében is olvashatjuk Madame de Fontanaire-ről, akár megmenthette életét. Isten meghal azért, hogy a mi bűneink halálos ítéletét magára vegye, s nekünk, az egész világ minden emberének új életlehetőséget, új teremtést kínáljon Jézus életén belül, s a mi életünknek Jézusban. Ezért ma is, ha egy keresztyén ember közvetlen életveszélybe kerül, frontális összeütközés fenyegeti a járművét vagy halálos betegséget állapít meg nála az orvos, nem kétségbeesik, hanem, mint Bach Máté-passiójában írva van, eszébe jut az ének:

Légy pajzsom és reményem ha kétség látogat,

Véssed szívembe mélyen kereszthalálodat.

Tehát az Isten szeretetének valóságos és szimbolikus megragadása, mely nem enged önmagunk alá süllyedni. A hitetlen ember viszont ha autóját totális összeütközés fenyegeti, megragadja kabala-babáját, ami általában egy visszapillantó tükörről lelógó makimajom. Így a kőbaltától a technikai ész eljutott a holdrakétáig, a léttani ész pedig eljutott a mindenható Isten golgotai kereszthalálának segítségül hívásától a makimajomig. Csodálkozunk-e hogy itt tartunk? Ha szeptember 11-ét követően az újév küszöbén ezen az involúción változtatni akarunk, akkor csak a transzvolúció irányában lehetséges: az ember életének csak akkor van értelme, ha van miért meghalnia.

Az élet ily módon való megélését koncentrikus körökben kell elképzelni: a legbelső kör az individum inefabile, a kimondhatatlan belső éné. Erre jó példa azé az egypetéjű bécsi ikerpáré, melyek külső-belső adottságaikban egyaránt megegyeztek, mégis, az egyikükből a világ talán legnagyobb szélhámosa lett, a másikból a világ talán legnagyobb detektívje. Ahol ez eldől, az az individum döntése, és aki nem dönt, azt ledöntik.

Az egyén után a család a következő koncentrikus kör, mert az ember csak családban születhet meg és nőhet fel egészségesen, ha nem így történik, akkor máris veszélyeztetett sorsú lesz. Míg a világon demográfiai robbanás zajlik, mi a népességszaporulat hullámvölgyébe kerültünk. Előző főgondnokunk, Für Lajos, volt honvédelmi miniszter írt erről egy könyvet Magyar sors a Kárpát-medencében címmel. Itt átmehetünk a következő körbe, a népben, nemzetben való gondolkodásra. E megrendítő könyvet történész írta, aki főleg a fiatalokhoz szeretne eljutni szavaival. Megemlíteném, hogy Hidason bukovinai székelyek papja voltam. Egyik nap temetem Tamási Áron-i zsenialitású, szép szálfa ember székely gondnokomat, és búcsúztatom a sírnál egyetlen hűséges feleségétől, rajongva szeretett egyetlen gyermekétől és a minden kincset megérő egyetlen unokájától. Aztán három nap múlva az apátfalusdi szórványban temetem a tiszteletre méltó cigányvajdát, aki a hét párttitkáros egy papos faluban mindig a tiszteletes úrnak húzta először a lakodalomban a csodálatos muzsikát, mert csak ő az Isten szolgája – és búcsúztatom a tizenkilenc gyermekétől, ötvenhárom unokájától, és a huszonhárom dédunokájától.. Kérem, az ország azé, aki teleszüli, és senki nem születhet újjá, aki nem született meg. Most, az új évezred elején csak a 3-4-5 gyerekes családok menthetnek meg minket.

A következő a kontinensben és kultúrában gondolkodás: a keresztyénség a nyugati világban túlhaladottnak gondolt kulturális ágazat – pedig Goethével azt mondhatjuk, hogy a keresztyénségben maradéktalanul él annak az isteni magasztosságnak visszfénye, mely annyira isteni jellegű, amennyire csak lehet a Földön valaha megjelenő istenség. S elérkezünk a glóbuszhoz, ami azt jelenti, hogy az egyes kultúrák nem olvadhatnak egybe, de egymást kiegészítik: komplementer módon, mint a fény hullám és részecske természete. A kontinenseken belül az egyes hazák nem mosódhatnak egybe, de kiegészíthetik egymást egy csodás harmóniában. S így elérünk a transzcendenciához, amit Bach muzsikájával tudunk a leginkább szemléltetni Goethét idézve:

'Mintha az örök harmónia önmagával társalogna

Úgy, ahogyan Istennek kebelében zenghetett,

Mielőtt a világot megteremtette.'

Kívánok 2002. emberiségének az örökkévalóság harmóniáját, a földi koncentrikus körökben úgy élje meg, hogy az ember az embernek ne farkasa, de testvére, sőt Jézusa lehessen, s akkor a XX. századi ítéletidő után nem egy ítéletidő-koncentráció következik, amit szeptember 11-én átéltünk, hanem egy kegyelmi idő nyitánya, melyet az isten adjon meg minden jóakaratú embernek.

Mint a Károlyi Gáspár Egyetem vallásfilozófiát oktató tanára, hogyan látja az egyházi iskolák számának, nívójának helyzetét és a papi utánpótlás kérdését?

Az egyházi iskolák számával abban az értelemben, hogy ezt anyagi és a kommunizmus űrje után szellemi értelemben jelenleg gondozni tudjuk, nagyjából elégedett vagyok, de feltétlenül növekednünk kell felelősségben és lehetőségben egyaránt. Kétségtelen tény, hogy a gyermekek fogyatkozó országos száma ellenére is az egyházi iskolákban általában 3-6-10-szeres túljelentkezést tapasztalunk. Ha az államtól megfelelő segítséget kapnánk, akkor ez a szélsőségektől mentes, de hitben, erkölcsben radikálisan nyitott egyházi nevelés, melynek évszázados és évezredes hagyományai vannak, nagyon tudna segíteni ezen a válságban lévő magyarországi és közép-európai élethelyzeten. A kommunizmusban nem tudtunk megfelelő tanári kart kinevelni, de most folyik az utánpótlás-képzés a Károlyi Gáspár Tudományegyetem bölcsészeti és tanítóképző főiskolai karán. Ami a lelkészképzést illeti: egy ilyen lelki hanyatlás után több lelkészre volna szükség, gyülekezeteink állapota viszont fél évszázados hanyatlás után olyan, hogy nem sokkal több lelkészt tudnának eltartani.

Meglepő a református egyház határozata, melynek értelmében a papok nem folytathatnak aktív politikai tevékenységet, s különösen az egy olyan egyháztól, mely Magyarországon a prédikátorok korától a XX. századig komoly részt vállalt a magyar történelem alakításában. Mi a véleménye erről a döntésről?

Ez így egy lehetetlen vállalkozás, és szerintem még alkotmányos jogokat is sért, noha végső helyzetben az egyháznak joga van egy saját magára alkalmazott szabályzatot hozni. Ezzel lényegében egy mai, számára kényesnek tűnő kérdést kikerülhet, de a múltjával, s az örökkévaló, jelenlegi és jövőbe ívelő küldetésével tökéletesen szembefordul. Itt például a Ráday kollégium egyházkerületi székházában és püspöki hivatalában adom ezt az interjút – nos, képtelenség lett volna Ráday Páltól, aki a római katolikus vallású II. Rákóczi Ferenc református kancellárja volt, elvárni, hogy írja meg csodálatos „Lelki hódolás” című művét, írja meg 478. számú dicséretét (Ó, irgalmas Isten, minden szükségemben áldásod szaporítsad), de – most sarkítok – átok legyen rajta, amikor Rákóczi Ferenc mellett megírja az igazi kuruc kiáltványt: Újra felfakadtak a nemes magyar nemzet sebei, melynek szövege ma is ott áll a Parlament előtti Rákóczi-szobor talapzatán. Nem beszélve arról, hogyan teljesítette volna feladatát Prohászka Ottokár és Ravasz László a két háború között, mit csinált volna később Márton Áron és Tőkés László. Nem beszélve arról, hogy én a pince mélyére kerültem, amikor nem vontam vissza '56-os cikkemet a vörös ötágú csillagról, mely le fog hullni, s a betlehemi csillagról, mely mindig ragyogni fog. Jaj, hogyha csak az egyéni életre szűkíti valaki az evangélium hirdetését, és nem tudja, hogy a teológia, épp úgy, mint a politika, milliók sorsa, s ezt ugyanúgy vállalni kell, mint az egyén üdvösségének a harcát.

Míg a dunamelléki egyházkerület részéről szorgalmazták a vezető egyházfiak átvilágítását, ez a próbálkozás végül elbukott.

Az átvilágítást egyesek azzal akarják megúszni, hogy Isten úgyis átvilágított bennünket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekem a történelem ítélőszéke előtt nem kell vállalnom a történelmi vonatkozású elszámolást. Azt meg pláne nem mondhatom, mint O'Neil Elektrájának főhőse, hogy nekem Isten sem kell hogy megbocsásson, majd megbocsátok én magamnak. Az átvilágítás elutasítása ezt mondja, mi viszont Dunamelléken ahhoz ragaszkodunk, hogy senkinek az életébe nem akarunk beavatkozni. Ez ugyanis Isten dolga. Aki azonban magát közéleti, egyházi pozícióra akar jelentkezni, az vállalja a nyilvános megmérettetést is.

Az egyházon belüli viták, reformok egyik kirobbantója az ön fiának személyéhez fűződik. Miképpen érintette az, hogy egy idő múlva az ön személyét is támadás érte, méghozzá meglehetősen becstelen módon?

Természetesen én a fiam nyilatkozatát is világosan mérlegre tettem 'Absurda absurdorum absurdissima Debreceniensa absurda' (Az abszurdumok legabszurdabb abszurdumai: a debreceni abszurdumok) című írásomban, és ezt mindenkinek elolvasásra ajánlom. Aki nem olvassa el, nem