Szabad madarak zuhanórepülésen?

A szocialisták gazdasági kapcsolatrendszerét, a magyar működőtőke élén változatlanul túlsúlyt jelentő posztkádárista nómenklatúrát erőteljesen ellensúlyozhatta volna egy valóban liberális mozgalom.

A meglepetés erejével hatott, hogy a harmadik párt, amely országos listát állított a Fidesz és az MSZP után, nem az SZDSZ volt, hanem egy parlamenten kívüli formáció. A kádárista Munkáspárt nyomulása mellett felűnő az SZDSZ agilitásának, gyorsaságának hiánya: míg a politikai show-műsorok szervezésében, kampányfogásokban kimeríthetetlennek tűnik a párt szürkeállománya, a szavazótábor növelése terén mintha kevésbé lennének eredményesek. A közvélemény-kutatási adatok a legjobb esetben is néhány százalékkal a parlamenti küszöb felett lebegtetik az SZDSZ-t, ám a magát liberálisként meghatározó párt egyes elemzések szerint akár ki is rekedhet az ország házából.

Nehéz parlamenten kívüli pártként elképzelni az SZDSZ-t, amely a rendszerváltozás óta az Országgyűlés meghatározó szegmense volt. Ne feledjük: 1990-ben az MDF után a második legerősebb pártként jutott a parlamentbe, a rá testált bizalom így történelmi esélyt adott e politikai formáció szereplőinek. A szocialisták gazdasági kapcsolatrendszerét, a magyar működőtőke élén változatlanul túlsúlyt jelentő posztkádárista nómenklatúrát erőteljesen ellensúlyozhatta volna egy valóban liberális, a polgári demokrácia alapérdekeit védelmező, a kibontakozó vállalkozói réteg erejére alapozó mozgalom. Már csak ezért is volt meghökkentő, hogy az SZDSZ az első pillanattól kezdve ellenfele, a legjobb esetben is fanyalgó ellendrukkere volt az MDF-nek, mi több: máig tisztázatlan (s valószínűleg az is marad) szerepe a szabad választások után fél évvel bekövetkező taxis sztrájkban, amelyet meglovagolva kétes babérokat aratott a puccskísérlettel határos lázadás egyik szellemi háttereként.

Tisztázatlan, hogy voltak-e titkos mozgatórugói a valószínűleg spontán polgári engedetlenségi mozgalomként induló, ám rövidesen az első, törvényesen megválasztott magyar kormány legitimitását és tekintélyét veszélyeztető, anarchikus lázadás felé tartó taxis sztrájknak, de tény, hogy az SZDSZ már ekkor átlépte a Rubikont: eszük ágában sem volt, hogy politikai befolyásukkal, kiállásukkal az oktalan anarchiát keltő sztrájkolók mielőbbi leszerelését szolgálják.

Nem tudta, s valószínűleg nem is akarta hát betölteni az SZDSZ azt a szerepet, amelyet saját, az 1990-es választásokat megelőzően radikális antikommunista retorikája alapján elvárhattak volna tőle választói. Pokorni Zoltán a kiábrándultak pártjának nevezte az MSZP-t, nos, a liberális párt már 1990-ben hasonló szerepet vállalt fel. Óriási előnyt jelentett számukra, hogy a sajtó, amely a magyar rendszerváltás furcsaságaként majdnem száz százalékban a régi nomenklatúra kezén maradt, az első perctől kezdve érthetetlen dühvel vetette rá magát Antall József kormányára. Nem volt nehéz a politikai rendszerváltozástól gyors gazdasági csodákat váró magyar munkavállalók jó részét a törvényes kormány ellen hangolni. Mi több: 1990-től a sajtóban mindennapos manipuláció tárgya volt a bérből és fizetésből élők sanyarú helyzete, egy olyan felhanggal, amely feledtette, hogy a kommunista diktatúra kifosztott országot és államkasszát hagyott maga után, sőt azt az egyszerű történelmi tényt is, hogy a szocialista kísérlet hatalmas gazdasági kataklizma kíséretében omlott össze a keleti blokk országaiban. Az SZDSZ nem tiltakozott e nyilvánvaló csúsztatások, manipulációk ellen, inkább elkezdte a későbbi paktum előkészítését az MSZP-vel.

Úgy tűnik, az SZDSZ-nek napjainkra egyetlen választása maradt: az az MSZP, amely jelenleg Pécsett kart karba öltve kormányoz a Munkáspárttal, amelynek egyházellenes retorikája meglepő hajtűkanyarral tart vissza, még az MSZMP alapításánál is korábbi időszakok felé. Összenő, ami összetartozik. A látványos, harsány kampány mögött mintha kevésbé lenyűgöző eredmények állnának. Az SZDSZ pillanatnyi helyzete tán legutóbbi kampányfogásukkal jellemzehető: léggömbök repülnek és pukkadnak széjjel, az ígéretekkel együtt.