Hogy a rák a vetésre ne menjen!

Úgy érzem, meg kell osztanom olvasóimmal egy közelmúltbeli kedves élményemet. Egy élô rádióadásban vettem részt. Az volt a feladatom, hogy a hallgatók által föltett, nyelvi vonatkozású kérdésekre válaszoljak. Általában havonta-kéthavonta egyszer vagyok részese ilyen beszélgetésnek. Természetesen bárki kérdezhet, aki felhívja a műsor szerkesztôje által megadott számot, bár némi szerencse bizonyosan kell hozzá, ugyanis látom, hogy olykor egyszerre két-három kis piros fény is villog, jelezvén, hogy egyszerre ketten-hárman is szeretnének szóhoz, azaz a kérdezés jogához jutni. Én mindenesetre igyekszem röviden, célratörôen felelni, s így egy-egy ilyen adásban akár tizenöt kérdésre is válaszolok.

Válaszolok, de csak akkor, ha tudok! Csakhogy ez nem mindig sikerül ám! Még a múlt év decemberében történt, hogy egy kedves kérdezô arra volt kíváncsi, mit jelent az a szólás, hogy a rák a vetésre ne menjen! Mi mást tehettem volna? Férfiasan bevallottam, hogy bár hallottam már ezt a szólást, bizony nem tudom, mit jelent. Abban maradtunk, hogy majd utánanézek, s a legközelebbi élô adásban válaszolok neki, még akkor is, ha esetleg nem tud vonalhoz, telefon-összeköttetéshez jutni.
Amit eddig elmondtam, ez volt a bevezetô. Az élmény most jön. Még aznap, az adás végén – amikor a műsoridônek s a műsornak már vége volt, de a vonal még élt –, jelentkezett egy telefonáló, s bediktálta, hogy O. Nagy Gábornak Magyar szólások és közmondások című hatalmas munkájában hányadik oldalon található meg az általam nem ismert szólás (elárulom: az 572-en). A következô napokban, sôt hetekben telefonon, levélben, villámpostán még vagy tizenöten jelentkeztek, s adták meg a választ. Igaz, nem volt teljes összhang a válaszok között, de a lelkes segíteni akarás s az anyanyelvnek szinte tapintható szeretete szinte sugárzott a levelekbôl, hívásokból, üzenetekbôl.
A következô alkalommal – igaz, csak egy-két mondattal – pótoltam is mulasztásomat, itt és most azonban szinte kötelességemnek érzem, hogy összefoglaljam a lényeget, mindjárt e népies, ízes szólás rokonaira is vetve egy pillantást.
A hogy a rák a vetésre ne menjen! nem más, mint egy játékos kitérô válasz olyan kérdésre, amelyben valaminek az okát tudakolják, s mi nem tudunk vagy nem akarunk válaszolni. A magyar nép hihetetlenül gazdag az efféle válaszokban, amelyeknek a jelentése körülbelül ennyi: ’csak’. Különféle kérdéstípusokra adhatunk ilyen, lerázó, kitérô jellegű válaszokat. Néhány példa, szemléltetésül!
Mennyi? – Annyi, amennyi, apámuram kétannyi. Milyen idôs, hány éves? – Egyidôs a fejével. Honnan szerezted? – Isten adta, loptam, szemeten találtam. Honnan tudod? – Megsúgta a kisujjam. (Ezt fôleg gyerekeknek mondják.) Mire vár? – Várom a jó szerencsét. Ki írta? – Aki írta, írta, szélrôl van a kisujja. Miért? – No, erre se vége, se hossza a nép ajkán élô válaszoknak: hogy a bolondok csodálkozzanak rajta; hogy a kisujjad ne fájjon; mert bôr az egér, vas a farka; stb.
Ha legközelebb majd megint olyat kérdeznek, amire nem tudok vagy nem akarok válaszolni – például azt, hogy miért vannak még a nyelvészek közt is olyanok, akik szerint az anyanyelvet nem kell védeni, sôt minél jobban föl kell dúsítani idegen szavakkal, amerikanizmusokkal –, én, lélekben, gondolatban összekacsintva a kérdezôvel, csupán így válaszolok: hogy a rák a vetésre ne menjen.