Miért kellett még anno, a ‘80-as évek közepén egy punk-együttesnek új próbahelyet keresnie egy eltört Marx-mellszobor miatt? Mi okból vállalta el ugyanezen csoportosulás az Magyar Szocialista Munkás Párt zuglói pártházának „patronálását”, s végül mi sült ki mindebből? Milyen ravasz taktikához folyamodott Ede, a 120 kilós skinhead, hogy jegy nélkül jusson be a Petőfi-csarnok területére? Miből gondolta a Kádár-rendszer rendőrsége 1986 júliusában, hogy a közönség közé dobott könnygázgránát majd kellően orvosolni fogja a kultúrház területén érthetetlen okból fellépett áramszünet okozta kellemetlenségeket? Miféle szellemes füllentéseket alkalmaz egy tréfás kedvű punk-együttes, ha a hatóság tetten éri, amint éppen megbecstelenít egy november 7-i hősi szovjet emlékművet? Nos, ilyen, és ehhez hasonló fogas kérdésekre kaphatunk választ, amennyiben fellapozzuk Pozsonyi Ádám páratlan kötetét, mely a Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong – A Magyar punk története 1978-1990 címet viseli, s amely a napokban immáron második, bővített kiadásban került a művelt olvasóközönség elé.
Az imént a páratlan kitételt alkalmaztuk, s e jelző voltaképp több szempontból is teljes mértékben jogos. Egyrészt, mert a rockzene ezen sajátos területének alapos és kimerítő bemutatására ez eddig hazánkban még soha semmiféle kiadvány nem vállalkozott, másrészt pedig egy punk-történetet az abszurd irodalom köntösébe bújtatni finoman fogalmazva is nem tekinthető mindennapi vállalkozásnak.
Mégpedig ezt a bravúrt vitte végbe Pozsonyi Ádám, akit egyesek a máris „reakciós-abszurd” hazai nagymesterének titulálnak. A kötet két jól elkülönülő részből áll. Az első, a „Lázadásom története”, voltaképp egy sajátos novellafüzér, mely a szerzőtől eddig már megszokott abszurd-ironikus stílusban mutatja be a rendszerváltás előtti évtized sajátos világát, s benne természetesen saját élményeit. A történet így nem csupán egy punk-történeti visszaemlékezés, hanem voltaképp olyan irodalmi mű, mely szervesen illeszkedik a közép-kelet európai abszurd kisrealista irodalmi vonulatba, s méltó örököse a Mikszáthi, Haseki, Mrozeki hagyományoknak.
A második rész, a Magyar punk története pedig, eddig publikálatlan dokumentumok, visszaemlékezések és fotók – ezek többsége sajnos eléggé pocsék minőségű, ez az egyetlen negatívum, amit muszáj megemlítenem -, felhasználásával megkísérli feltérképezni a nyolcvanas évek hazai punk-mozgalmát, beszámol legendás fesztiválokról, bemutat vagy félszáz, a nagyközönség által eddig jobbára ismeretlen hazai punk-csapatot, s rávilágít többek közt arra is, hogy ellentétben a mai, a korszellemet és a globális világmédiát teljes mértékben kiszolgáló, érthetetlen okból punknak titulált sajátos ízlésficammal, a 80-as évek magyar punk-mozgalma voltaképp egy kétségbeesett reakció volt a mindent megnyomorító kommunista szellemi és fizikai terrorra.
Miért kellett börtönbe vonulnia a Közellenség nevet viselő csoportosulásnak, holott voltaképp a hatályos magyar jogszabályok értelmében is az égvilágon semmit nem követtek el? , Mi volt a bűne az 1983-ban szintén börtönbüntetésre ítélt szegedi CPg-nek, azon kívül, hogy az Áll egy ifjú élmunkás a téren c. dalukban elhangzott az alábbi kedves kis sor: „Büdös rohadt kommunista banda, mikor lesztek végre felakasztva?” Miért nem jelenhetett meg Amerikában a Nagyferó-féle Bikini zseniális első albuma, noha maga az amerikai „punk-atyaúristen”, Jello Biafra is teljes mértékben el volt „ájulva” az anyagtól? Miért kellett a Biztonsági Tanács együttes énekesének félnapot magyarázkodnia az őrszobán, egy elhasznált cipőtisztító kendő miatt? Miért vezényeltek 1985 novemberében géppisztolyos katonai alakulatokat és harci járműveket egy Pakson megrendezett punk-koncert ellen? Mindezt, és még sok minden mást is megtudhat a Kedves Olvasó, amennyiben fellapozza ezt a – mellesleg roppant szórakoztató – kis könyvet.
KESKENY KÁROLY
origo.hu
"A hétszentségit neki!" – Kocsis Máté nem hagyta szó nélkül Tseber Roland fenyegetőzését
