Stern (stern.de)
A baloldali német hírmagazinban Hans Ulrich Jörges és Walter Wüllenweber „Erhard sohasem volt CDU-tag” című cikkében közöl meglepő újdonságokat az egykori kancellárról és kereszténydemokrata pártelnökről. Ludwig Erhard máig a német gazdasági csoda atyjának, a szociális piacgazdaság kidolgozójának számít. Gazdasági miniszterként, kancellárként és pártelnökként a CDU egyik meghatározó politikusa volt anélkül, hogy valaha belépett volna ebbe a pártba. Erre az eredményre jutott a kancellár halála után 30 évvel Horst Friedrich Wünsche.
Wünsche a bonni Ludwig Erhard Alapítvány ügyvezetője és a politikus életében annak utolsó tudományos munkatársa volt. Ludwig Erhard – Konrad Adenauer mellett a CDU másik szimbolikus politikusa – 28 éven keresztül, haláláig volt a kereszténydemokraták Bundestag-képviselője. 1949-től 1963-ig gazdasági miniszter, majd 1963 és 1966 között kancellár, ezt követően egy évig pártelnök volt. Halála után megkapta a CDU tiszteletbeli elnöke címet. Eddig úgy tudták, hogy viszonylag későn, de Erhard mégis belépett a pártba. A legtöbb életrajzi archívumban az áll, hogy 1966. március 23-án, CDU-elnökké választása alkalmából felvették a pártba, amikor a belépés időpontját 1963-ra visszadatáltak.
A Ludwig Erhard Alapítvány levéltárában megtalálható az ulmi járási szervezet által a politikus számára kiállított „03-18-100„ számú tagsági kártya, ezt azonban 1968. augusztus 2-án készítették és 1949. március 1-jére visszadatálták. A kártyát nem írták alá és a tagdíjfizetést igazoló bélyegeket sem ragasztották be. Ezt a kártyát Erhard hivatali ideje után küldték ki, mely láthatóan azt a legendát kívánta megalapozni, hogy a volt kancellár és CDU-elnök párttag volt. 1971-ben, szintén az érintett kérése nélkül, kiküldték Erhard tagkönyvét is.
Die Presse (diepresse.com)
A konzervatív osztrák napilap Felvásárlások: jönnek az oroszok című cikkében foglalkozik Moszkva célzott európai vállalatvételeivel. Az Airbus és az Eurofighter gépek gyártója, az EADS egyvalamiben hasonlít a MALÉV-ra és a svájci Oerlikon konszernre: mindegyikben egy orosz milliárdos a legfontosabb részvényes. Jelenleg a nyugat-európai gazdaság lélegzet-visszafojtva figyeli az orosz bevásárlókörutat. A jelentős energia- és nyersanyagkivitelből származó bevételek lehetővé teszik, hogy orosz vállalkozók számukra fontos cégeket vásárolhassanak. S most az olaj és gázbevételekből felhizlalt állami befektetési alap is be kíván szállni a játszmába.
Hivatalosan orosz vállalatok évente 13 milliárd dollárt fektetnek be külföldön, bár szakértői becslések szerint legalább további 20 milliárd folyik külföldre. Ez már mostanáig jelentős tőkeakkumulációhoz vezetett. Hivatalos adatok szerint 140 milliárd dollárt, más számítások alapján 250 milliárdot költöttek el az oroszok külföldön. Az összegek növekedésével párhuzamosan a befektetések is egyre komolyabbá váltak. Eleinte még a pénzmosás volt a cél, vagy éppen egyes oligarchák hobbijai (mint pl. egy brit labdarúgócsapat megvétele), mára már jelentős vállalkozásokat vásárolnak. Jelenleg az orosz befektetők elsődlegesen a nyersanyagüzletben aktívak.
A Gazprom és a Lukoil a közelmúltban létrehozott egy közös céget külföldi részesedéseik ellenőrzése érdekében. A német Wingas gázkereskedelmi cég felét már a Gazprom birtokolja, s további városi energiaellátó-cégek felvásárlását tervezi.
Az oroszok elcsúsztak, amikor a legnagyobb brit gázellátó céget szerették volna felvásárolni. Európa ugyanis egyre izgatottabban figyeli az orosz milliárdosok bevásárolókörútjait. Megfigyelők szerint egyre jobban észrevehető az oligarchák és Putyin összjátéka, melynek célja az orosz részvétel biztosítása az európai kulcsiparágakban – miközben az orosz piacról továbbra is kizárják a külföldi befektetőket.
Putyin világos viszonyokat teremtett: az a 60 személy, aki a kilencvenes évek privatizációja során milliárdos lett, és az elnök ellenzékét támogatta, annak vagy emigrációba kellett vonulnia, mint az Borisz Berezovszkij esetében történt, vagy szibériai büntetőtáborba zárták, mint Mihail Hodorkovszkijt. Aki megállapodott Putyinnal, annak szabad – Moszkva elvárásainak megfelelően – tovább üzletelnie.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív német napilapban A terror messze elérő karja című cikkében foglalkozik az egykori terroristáknak a közvéleményre gyakorolt hatásával. Úgy tűnik, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) továbbra is töretlen. Harminc évvel a főállamügyész elleni merényletet követően elég néhány kijelentés a gyilkos banda vezetőitől, hogy a köztársaság ismét megremegjen. Az állítólag már nem létező RAF még mindig maga határozza meg, hogy miről rántja le a leplet. S ebben is láthatóak azok a privilégiumok, melyeket csak a RAF tagjai élveznek. Mert nem csak a laikusok kérdezik, miért kerül szabadlábra valaki kilenc gyilkosság és tizenegy gyilkossági kísérletet elkövetve 26 év után? Bármennyire is megdöbbentően hangzik, a terroristák mennyiségi kedvezményeket kaptak. Amikor az összbüntetésüket meghatározták, egyes tettek jóval kevesebbet nyomtak a latban, s ebből egyértelműen a tömeggyilkos profitál.
Másrészt a terroristák – a törvény és a hangos nyilatkozatok ellenére – mégsem egyszerű bűnözők. Szabadságharcosokká válnak, ha sikerül megdönteni a rendszert. Ha nem, akkor a diktatúrákban általában az életüket vesztik. A jogállamban azonban még mindig a forradalmár aurája lengi be őket. Ha állítólag az emberiség megmentése érdekében gyilkolnak, akkor mindig találnak olyanokat, akik megértik őket. Főként úgynevezett értelmiségieket, akik amúgy még a vér látványát sem képesek elviselni.
origo.hu
Demeter Szilárd: Tudomány, politika
