Az asztronauta, a palesztin fal és a repülő disznó

Régen vártuk, hogy egyszer ellátogasson hozzánk a Pink Floyd. No, ilyen nagy valószínűséggel nem lesz, viszont kárpótlásul immár másodszor koncertezett nálunk az együttes egyik alapítója, egykori agya, Roger Waters. A méregdrága jegyárak ellenére meg is telt a BS. A zeneszerző el is játszotta azt, amit mindenki várt, így meg is lehetnénk elégedve. Mégse vagyunk.

A háttérvetítő egy rádiót mutatott, rajta egy kis repülőmodellel meg piásüveggel. Néha benyúlt egy kéz, és különböző rakendrollok, diszkószámok csendültek fel, ahogy tekergette a hangolót. Aztán végül ráhangolta magát a Pink Floydra. Belépett a színpadra Waters, In The Flesh, azaz személyesen, a The Wall kezdő számának címével élve. S ha már A Fallal kezdte, azzal is folytatta a tíztagú csapat. A Mother ama sorára: „Should I trust the government?” (Bízhatok e a kormányban?), a közönség füttyszóval válaszolt.

Mindenki nagy örömére majd' egészében eljátszották a Wish You Were Here albumot, kezdve a Shine On You Crazy Diamonddal, a Floyd tavaly elhunyt alapítója, az együttesből az első lemezek után kitett Syd Barrett emlékére. Számunkra a koncert fénypontja volt a Have a Cigar és a lemez címadó száma.

Igazi meglepetés volt a korai, pszichedelikus korszakot idéző Set The Controls For The Heart Of The Sun. Ezt sose lehet ugyanúgy eljátszani, s bár az elején majdnem kilúgozott akusztikus dalt csináltak belőle, a végére elmúlt az ijedelem, megszületett a nagy nóta a maga karcos valójában. Megidézték az Animals lemezt is a Sheep erejéig és a The Final Cutot a The Fletcher Memorial Home-mal.

Tulajdonképpen azt kaptuk, amit vártunk: Pink Floyd besztofot, visszatekintést. Waters több mint húsz éve tartó szólókarrierjét csak két szám fémjelezte, a Perfect Sense és a Leaving Beirut.

Ugyanakkor ez a koncert baja is. Idejön Waters, eljátsza a régi nagy szerzeményeit, persze mindenki erre kíváncsi, jogosan, de ez valahol mégis olcsó húzás. Ugyanakkor érthető a dolog, hisz ez az ő életműve. A show is elbűvölő, asztronauta száll el a fejünk fölött, és persze az elmaradhatatlan rózsaszín disznó is megjelenik, csak jobb lenne, ha nem lenne rajta píszjel, és nem lenne telefirkálva, túlterhelve üzenetekkel, csupaszon jobb és ütős magában is. Az viszont kicsit giccses, hogy konfetti esik az Aréna tetejéből. A háttérvetítések is lenyűgözőek, bár némileg olyanok, mintha neohippi videószakkör szórakozna a színekkel. Persze minden kép a zenéhez kapcsolódik, de pluszt nem ad. Régen ezekre a számokra azokat szinte kiegészítő, mélyebb klipeket készítettek.

A negyedórás szünet után következett a teljes Dark Side Of The Moon, mialatt hatalmas, világító prizma szórta fényeit a közönségre a plafonról. A Dark Side-ról mindent elmond, hogy Beethoven kilencedik szimfóniája mellett többek közt ezt a lemezt lőtték fel az űrbe a Voyager űrszondával. Évtizedekig a toplisták élén tanyázott, és ma is a legkeresettebb albumok közt van. Biztos siker, nekünk is bejön. Már készülnénk elmenni, amikor (megint) olyan történik, amit nem vártunk Waterstől. Ráadást játszik, mégpedig újra a The Wall dalait vezeti elő, ezzel keretebe foglalva az estét: Another Brick In The Wall (kihagyhatatlan), Vera, Bring The Boys Back Home, Comfortably Numb. Ezalatt a blokk alatt a palesztin falat vetítik a háttérbe. (Azt a berlini falat utánzó építményt, melyet Izrael állam épített az országon belül a palesztin és az izraeli lakosság által lakott területek közé (a szerk.) .

Ha ehhez hozzáveszük még a Bush-ellenes képsorokat, azt mondhatjuk, örömteli Waters kiállása, de sok a közhelyes aktuálpolitika. Persze ő mindig szeretett politizálni, nemhiába koncertezett Izraelben is. Nekünk, közép-európaiaknak persze a berlini The Wall-koncert volt igen emlékezetes. Talán jobb lett volna, ha nem pont ugyanazt játssza a turné összes állomásán, így kicsit személyesebbé tehette volna műsorát.

Jó volt a koncert, megkaptuk a kárpótlást, élőben hallhattuk a rocktörténetet alakító repertoárt (amit vártunk), de a fennt taglaltak miatt mégis felemás érzésekkel távoztunk. Waters régen kibírhatatlan, öntelt zseni volt, aki lekussoltatta a közönséget, mikor vele együtt énekelték dalait, mondván, ezek nem kis hülye slágerek. Ezt most is megtehette volna, mert a csúcsminőséghangzást csúnyán elrontotta, hogy a közönség is énekelt, bocsánat, kiabálta a szövegeket anélkül, hogy tudta volna azokat. A Richard Gere-dizájnt öltő Waters szentimentális világbéke-harcossá vált öregkorára. Kár. De azért kihagyni is kár lett volna.

Roger Waters, 2007. 04. 14. Papp László Sportaréna