Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív német napilap Történelemóra Sarkozynek című cikkében ismerteti, hogy a francia elnök miként kívánta aktuálpolitikai célokból felhasználni a múltat. Franciaországban az osztálytermekben kötelező felolvasni Guy Môquet utolsó levelét, akit 1941. október 22-én végeztek ki a német megszállók. Kampányában a kommunista ellenállóra hivatkozott Sarkozy, és utasította az iskolákat a történelmi emlékezésre.
A dátum megfelelőnek tűnt: a hétvégén ért véget a rögbi-világbajnokság, és abban bíztak, hogy a megemlékezést összekapcsolhatják a bajnoki cím ünneplésével. Már hónapokkal ezelőtt bejelentették, hogy Bernard Laporte – a csapat edzője – sportminiszter lesz. Laporte a világbajnokság első, Argentína elleni mérkőzése előtt a televízió jelenlétében felolvasta a játékosok előtt a múlttal példálózó beszédét. A játékosokat láthatóan annyira megindította a levél, hogy a mérkőzés meglepő vereséggel ért véget. Cardiffban azonban a franciáknak sikerült legyőzniük az esélyes Új-Zélandot. Laporte ismét a történelemmel példálózott: „Játékosaim nem kívántak meghalni.”
Sarkozy is meglátogatta a csapatot, azonban tavaly a németországi labdarúgó-világbajnokságon a francia válogatott nem kívánt találkozni az elnökkel. A rögbi jobboldali sportnak számít, számos edző és játékos Sarkozyt támogatta a választásokon. Az elődöntőben a francia válogatott immár másodszor veszített százéves háborújában Anglia ellen.
A vereséget követte Sarkozy legrosszabb hete: sztrájkok, a válás. A rögbijátékosok bírálták edzőjüket. Emellett tanárok ezrei közölték, hogy nem fogják Môquet levelét felolvasni diákjaiknak, nem a vereség miatt, hanem azért, mert az emlékezés eme formája a német-francia közös történelemkönyv idején már nem tűnik korszerűnek. Továbbá már vasárnap elbocsátották a rögbi sapat edzőjét, aki ma vesztesként lett sportminiszter a kormányban.
Die Welt (welt.de)
A konzervatív német napilap Kai Diekmann leszámolása a hatvannyolcasokkal címmel ismerteti a legnagyobb német bulvárlap főszerkesztőjének az új baloldali generációval leszámoló, A nagy önbecsapás című könyvét. A németek hajlamosak arra, hogy mindent 200 százalékosan csináljanak, ez történt a császári időkben, Hitler alatt, de a hatvannyolcasok idejében is, elődeikhez hasonló rigorózus módon olyan bűnözőkért lelkesedtek, mint Mao Ce-tung és Ho Shi Minh.
Sok mindent lehet a német korszakhatár szemére vetni: a társadalom elindult az önzés, a középszerűség és lustaság irányába. De a legsúlyosabb következménnyel járó jelensége a kornak a „jó embereknek” a pietista áhítatoskodók szekuláris formájának megjelenése volt. Teljességgel hittek az emberi jóságban, anélkül, hogy a tényektől zavartatták volna magukat, anélkül, hogy valós képük lett volna a világról. Addig, amíg Németország szegény volt és az élet kemény, az idealista ábrándozók nem jelentettek komolyabb problémát. Ma azonban a jó emberek igazi sorscsapássá váltak.
A társadalom meghatározó pozícióit is elfoglalták: iskolák, hivatalok, bírói pulpitusok, a politika és média meghatározó pozícióiban ma is megtalálhatók. Világnézetük és katekizmusuk: minőség és tolerancia, ez határozza meg az osztályzást, a menedékjogi és szociálissegély-eljárásokat, ítéleteket és törvényeket – és gyakran a tudósításokat is. Német mivoltukat szégyellik azáltal, hogy a másságot ünneplik, a déli életstílust, afrikai közvetlenséget, karibi lazaságot.
Michael Glos (CSU) gazdasági miniszter helyesen látja, amikor „Németország-gyűlöletről” beszél, ami a zöldeket és a baloldalt egyesíti. Sokak esetében sok minden megérthető ezzel a motívummal a baloldalnak a régi NSZK elleni gyűlölete, a kommunista rezsimek szánalmas felértékelése, a válogatás nélküli bevándorlás tudatos eltűrése.
origo.hu
Őket alázta meg Magyar Péter az eddig kiszivárgott hangfelvételekben
