A GDP-adatok azonban csalókák lehetnek.

Egyrészt a külföldi cégek által megtermelt javak nem az adott országot, hanem az adott cég tulajdonosait, tehát külföldieket gazdagítanak, amiben a helyiek számára nem feltétlenül van sok köszönet, különösen akkor, ha az adott külföldi cég beszállítói is külföldiek (például ha a német autóipari cégek beszállítói is németek). Persze ebből is csapódik le valami az országban, elsősorban munkabérek, adók (amelyeket a külföldi cégeknek biztosított adókedvezmények jelentősen csökkentenek), valamint a helyi beszállítók által szállított termékek, illetve nyújtott szolgáltatások ellenértéke. A megtermelt GDP jelentős része azonban ebben az esetben nem a helyieket, hanem a külföldi tulajdonosokat gazdagítja. GDP-növekedés vagy -csökkenés esetében nem mindegy, hogy a változást az okozza-e, hogy a – Magyarországon előállított – német autók iránti kereslet változott, vagy pedig a magyar tulajdonú vállalkozások teljesítménye.

Harmadrészt a GDP-adatok nem veszik figyelembe az eltérő árakat. Ha egy hajnyírás ellenértéke Belgiumban ötven euró, míg Bangladesben egy eurónak megfelelő összeg, akkor ugyanaz a hajnyírás sokkal nagyobb mértékben növeli a belga GDP-t, mint a bangladesit. Ennek kiküszöbölésére vezették be a vásárlóerő-paritáson számított GDP-t, amely figyelembe veszi az adott ország árszínvonalát is. 

Vagyis csupán egy adat – a GDP és különösen annak egyik negyedévről a másikra történő változása – alapján nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni.

És habár van összefüggés egy adott ország GDP-je és az ottani élet minősége között, a közvetlen összefüggések levonásával itt is érdemes óvatosan bánni. A GDP-adatok például nem veszik figyelembe a környezet állapotát, vagy az emberek pihenéssel töltött idejét, amelyek pedig jelentősen hozzájárulnak a jóléthez. Hiába csaknem négyszerese az egy főre jutó katari GDP a magyarországinak, nem valószínű, hogy sok magyar választaná, hogy hosszú időn keresztül, életvitelszerűen éljen a Magyarországnál két és félszer nagyobb népsűrűségű, forró, sivatagi országban. Vagy éppen heringként összezsúfolódva az ötszörös népsűrűségű Dél-Koreában, ahol egy átlagos magyar kertes ház területén tucatnyian élnek egymás hegyén-hátán.

A GDP tehát nem minden. Ha azonban mindenképpen a GDP-őrület lázában égünk, érdemes megvizsgálni a magyar adatokat más országokkal való összehasonlításban is.

Egyrészt 

Ahogyan az sem, hogy negyedévvel korábban ugyanez a szám –0,2 százalék, fél évvel korábban pedig +0,8 százalék volt.

Másrészt, a mostanában fetisizált, vásárlóerő-paritáson számított egy főre eső GDP tekintetében Magyarország nem lóg ki a ré­giós mezőnyből. 

De például Portugália sem sokkal előz meg bennünket. A régióban jelentősebben csak a sok tekintetben Ausztriához hasonló, egykori osztrák tartomány, Szlovénia előz meg bennünket – és mindenki mást is.

Harmadrészt, a magyar GDP alakulását nyilvánvalóan negatívan befolyásolja az ­uniós források visszatartása. Ha minden uniós forrást sikerül lehívni, akkor Magyarország nettó egyenlege körülbelül a GDP három százalékának megfelelő összeg – ennyivel több pénzt kapunk az uniótól, mint amennyit oda befizetünk. 

Nem örömhír ez, de nem is tragédia, mindenesetre tisztában kell lennünk azzal, hogy ha az uniós források rendben érkeznének, és ebben a tekintetben a többi régióbeli országgal azonos feltételekkel vennénk részt a GDP-versenyben, akkor a GDP-növekedésünk nem –0,7 százalék, hanem +0,8 százalék lett volna, ami meghaladná az euróövezet +0,4 százalékos növekedését, és a régióban a második lett volna Lengyelország mögött.

Tragédia-e azonban, ha nem nő a GDP? Véleményem szerint nem feltétlenül. Könnyen belátható, hogy ahogyan a lufit sem lehet a végtelenségig fújni a kidurranás veszélye nélkül, úgy állandó gazdasági növekedésre sem lehet berendezkedni. És ha még ha lehetne is, akkor sem biztos, hogy érdemes: meg kell vizsgálni, hogy a gazdasági növekedésnek milyen ára van, és meddig tart az, amíg a gazdasági növekedés valóban a jobb életet, a jóllétet szolgálja. 

Az erről való hosszabb elmélkedés azonban már egy másik írás témája lehetne. Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy nem árt egy nyertes politikai stratégiát kidolgozni nem növekedés esetére is.

A szerző közgazdász, politológus