Többen évek óta, visszatérően sürgetjük – többek között a Magyar Nemzet hasábjain is –, hogy a pride néven futtatott LMBTQ-parádét tiltsák be, de betiltás helyett eddig azzal szembesültünk, hogy a pride már vidéken is megjelent. A miniszterelnök most végre kimondta, amit 15 éve szerettünk volna hallani: „A pride szervezői ne bajlódjanak az idei felvonulás előkészítésével. Kidobott pénz és idő.”
Miközben úgy tűnik, végre eljött az idő, hogy ne kelljen Európa egyik legszebb sugárútján eltűrnünk az aberráció menetének végigvonaglását, érdemes néhány dolgot tisztázni a pride-dal, valamint az ilyen eseményeket szervező szervezetekkel kapcsolatban.
Először is, a pride betiltása nemcsak a normalitás helyreállítása felé tett újabb lépés, hanem a jogállamiság győzelme is.
A pride ugyanis súlyosan sérti a gyermekvédelmi törvény és a családvédelmi törvény azon rendelkezését, mely szerint „tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Márpedig a fényes nappal Budapest belvárosában tartott LMBTQ-parádé pontosan ezt teszi, tizennyolc éven aluliaknak is elérhetően. Sőt: sok tizennyolc éven aluli részt is vesz a rendezvényen. A pride betiltása így egyértelműen a jogállamiság irányába tett lépés. Az Európai Unió tehát örülhet.
Másodszor, nekünk, jobboldali, nemzeti, szuverenista szavazóknak is tisztában kell lennünk a mindenkori (nemzetközi) politikai realitásokkal.
Tudomásul kell vennünk, hogy a szuverenitásunk gyakorlásának vannak korlátai – első ránézésre kizárólag ránk tartozó, belpolitikai kérdésekben is. A jobboldalon divat – különösen nemzeti radikális szavazók körében – azzal vádolni a kormányt, hogy a szuverenista retorika nem más, mint a valós globalista törekvéseket elfedő retorikai máz. A valóságban szuverenitásunkat oly mértékben tudjuk gyakorolni, amilyen mértékben ezt a külső körülmények lehetővé teszik. A mindenkori külső körülmények között viszont el kell menni a falig. A miniszterelnök éppen ezt teszi. Amint a nemzetközi helyzet megváltozásával növekedett a mozgástér, abban a pillanatban kihasználja a megnövekedett mozgásteret. Ismét elmegy a falig, és szerencsére ezek a falak most kijebb húzódnak, mint néhány hónappal korábban.
Harmadszor, újra és sokadszor el kell mondanunk, hogy a pride-dal és az LMBTQ-lobbival, továbbá más, külföldről pénzelt, politikai nyomásgyakorló szervezetekkel szembeni fellépés nem a civil szervezetek elleni támadás.
Ezek a szervezetek (Transparecy International, Amnesty International, Helsinki Bizottság stb.) ugyanis nem civil szervezetek. Megnevezésük angolul non-governmental organization (NGO), vagyis nem kormányzati szervezet. Ez a megnevezés a lényegüket ragadja meg: a legfontosabb jellemzőjük az, hogy nem részei a kormányzatnak, a formális politikának. Ezt azért kell már a nevükben hangsúlyozni, mert ezek politikai nyomásgyakorlás céljával létrehozott szervezetek, amelyek politikát csinálnak, miközben soha senki nem hatalmazta fel őket politikai cselekvésre. Ráadásul sokszor egy nemzetközi hálózat tagjaként működnek, amely nemzetközi hálózat nemzeti lerakatai (Amnesty International Magyarország, Transparency International Magyarország, Magyar Helsinki Bizottság stb.), a helyi sajátosságokra, sőt a helyi politikai akaratra való tekintet nélkül valamilyen globális programot próbálnak előmozdítani.
Az NGO-k persze azt akarják elhitetni velünk, hogy az angol megnevezés magyarul valójában civil szervezetet jelent, a különbség csak nyelvi különbség, és tulajdonképpen ők is civil szervezetek. Valójában ez nem így van: a civil szervezeteket az angol nyelvben is egy másik szó jelöli, a civil society organization (CSO). A civil szervezetek és az NGO-ok tehát két különböző dolog, amint a civil szféra és a politikai szféra is két teljesen külön terület. A civil szervezetek egy-egy helyi ügy előmozdítására vagy megoldására létrejött, alulról szerveződő, önkéntes csoportosulások, amelyek helyi gyökerekből táplálkoznak, és a közösség saját, valós ügyeire koncentrálnak. A szó tartalmi értelmében ők sem kormányzati szervezetek persze, nem részei a kormányzatnak, de ezt nem is kell hangsúlyozni, hiszen ők nem is a politikai szférában tevékenykednek. Ilyen civil szervezetek a polgárőr egyesületek, az önkéntes tűzoltó egyesületek, a hagyományőrző egyesületek, a településszépítő egyesületek, egy-egy település tehetséges diákjait támogató alapítványok, kézimunkakörök, dalárdák, helyi sportklubok stb.
Végül, negyedszer, kormánypárti szavazókként reméljük, hogy a kormány és a mögötte álló országgyűlési többség nem áll meg itt, és az amerikai elnök egyzászlós rendeletéhez hasonlóan arról is jogszabály fog születni, hogy közterületen, illetve középületen a szivárványos zászló kitűzése tilos.
Egyrészt azért, mert a közterületen és középületeken elhelyezett szivárványos zászló a nemzetközi LMBTQ-mozgalom jelképe, és ilyen módon – csakúgy, mint a pride – tizennyolc éven aluliak számára is hozzáférhető módon a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg, és ezáltal sérti a fent említett törvények rendelkezéseit. Másrészt azért, mert a szivárványos zászló olyan ideológiai tartalmat hordoz, amely ideológiai tartalommal azon polgárok jelentős része, akik ezeket a közterületeket és a középületeket használják, illetve adóikkal fenntartják, nem ért egyet.
Egy szó, mint száz, az irány jó, és mi, kormánypárti szavazók bízunk abban, hogy a jogalkotás nem áll meg félúton.
A szerző közgazdász, politológus
