A pszichoanalízis elméletét és módszerét kidolgozó Sigmund Freud nagy hatású neurológus és pszichiáter volt a XIX. század második és a XX. század első felében. A legtöbb felnőtt ember valószínűleg Magyarországon is ismeri legalább a nevét, és hallott vagy olvasott valamit a tevékenységéről. Azt azonban kevesen tudják, hogy az 1918. évi politikai felfordulásban, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának napjaiban volt egy mondata rólunk, magyarokról, amit jó, ha az eszünkbe vésünk.
Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat meggyilkolják, a legbutábbikat pedig megteszik miniszterelnöknek.
1918. október 31-én délután fegyveresek hatoltak be a „legokosabbik” gróf – Tisza István – villájába, és agyonlőtték, nem kizárható módon a „legbutábbik” gróf – Károlyi Mihály – felbujtására és aktív támogatásával, aki ezután néhány dicstelen hónapra miniszterelnökként, majd köztársasági elnökként a háborút vesztett, káoszba süllyedt Magyarország első számú vezetője lett. Az őszirózsás forradalomnak nevezett fejetlenség pechünkre ezt a debil grófot dobta felszínre.
A világháborús vereség következtében egyértelmű volt, hogy veszteségeket fogunk szenvedni, de messze nem volt mindegy ezek mértéke. Veszteségminimalizálásra lett volna szükség, erre azonban Károlyi képtelen volt, amit a mai napig nyögünk.
Károlyi ráadásul nemcsak buta volt, hanem renegát is, aki korlátozott képességei következtében természetes közegében – az országvezetésre hivatott magyar arisztokrácia körében – képtelen volt értékelhető teljesítményt letenni az asztalra, ezért inkább árulóvá vált.
Napjainkban az 1918–20 és az 1945–47 közötti időszakhoz fogható mértékű geopolitikai változások zajlanak, szerencsére ezúttal Magyarország háborús részvétele nélkül. A háborúból való kimaradásunk azonban nem jelenti azt, hogy a geopolitikai változások nem érintenek bennünket. Ezúttal úgy néz ki, hogy ha minden jól megy, nem veszteséget kell minimalizálnunk, hanem nyereséget lehet maximalizálnunk, és ez csakúgy, mint 1918–20-ban, erőskezű, a geopolitikai változások nyújtotta lehetőségeket megragadni kész és képes politikai vezetőt feltételez. Lehet persze nem törekedni nyereségmaximalizálásra, de a nem realizált nyereség maga is költség, amit a közgazdaságtan opportunity costnak, azaz lehetőségköltségnek nevez, és amely épp olyan fájdalmas tud lenni, mint a ténylegesen elszenvedett veszteség. Nem beszélve arról, hogy könnyen előállhat olyan helyzet is, amikor megint a veszteség minimalizálására kell törekedni.
Orbán Viktor olyan vezető, aki kész és képes a lehetőségekkel élni a geopolitikai nyereség maximalizálása vagy – ne adj’ isten – a veszteség minimalizálása érdekében. Vele szemben áll Magyar Péter, aki ugyanúgy renegát, mint anno Károlyi Mihály volt, aki elárulta a családját és a természetes politikai közösségét, miután ott értékelhető teljesítményt nem tudott letenni az asztalra,
és akinek a személyiségjegyei, viselkedése és eddigi teljesítménye alapján nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ugyanúgy képtelen lenne geopolitikai nyereségmaximalizálásra vagy veszteségminimalizálásra, ahogyan Károlyi is képtelen volt.
Azt gondolom, hogy nekünk, kormánypárti szavazóknak ebben a kontextusban kell értékelnünk a belpolitikai eseményeket, és értékelnünk Magyar Péter szerepét, illetve a sokak által sokszor és sokféle szemszögből tárgyalt Menczer–Magyar-csörtét. Egyesek etikai alapon kifogásolták Menczer Tamás viselkedését, mások annak a véleményüknek adtak hangot, hogy emiatt a Fidesz szavazókat veszít.
A lényeg éppen ebben a két dologban ragadható meg: etika és szavazók. Menczer Tamás viselkedését valóban etikai alapon kell megítélnünk. Etika azonban többféle létezik.
Max Weber megkülönbözteti a hétköznapi értelemben vett, úgynevezett érzületetikát, és a politikusok cselekedeteit irányító felelősségetikát. Míg az érzületetika a cselekedet szándéka alapján ítél, addig a felelősségetika a cselekedet következménye alapján.
Hiába volt Károlyi jó szándékú, ha jó szándékának és az ebből fakadó cselekvésnek országvesztés lett a vége. És hiába tett Szent István olyanokat, amik a hétköznapi etika, az érzületetika alapján elítélendők, műve, a keresztény Magyar Királyság megteremtése, és annak az általa lerakott alapokon ezer éven keresztüli létezése igazolta a hétköznapi, érzületetika alapján elítélendő cselekedeteit.
Ahhoz, hogy ma valaki Magyarország vezetésének jogát elnyerje és miniszterelnök legyen, az általa vezetett pártnak meg kell szereznie az országgyűlési képviselői mandátumok több mint ötven százalékát, a mandátumok száma pedig közvetlen összefüggésben van a választásokon kapott szavazatok számával. Vagyis: abszolút többséget kell szerezni a választásokon. Minden politikai cselekvés csak és kizárólag ebből a szempontból ítélendő meg.
Ha a Menczer–Magyar-csörte, és egyáltalán: a Menczer Tamás által Magyar Péterrel szemben alkalmazott hangnem több szavazatot hoz, mint amennyit visz, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország miniszterelnöke 2026 után is az a politikus legyen, aki a jelenlegi geopolitikai változásokból a maximumot ki tudja hozni, akkor Menczer Tamás etikai szempontból – a Max Weber-i felelősségetika szerint – helyesen járt el.
A demokrácia ugyanis nem minőségi, hanem mennyiségi kategória, és a mennyiséget nem a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, hanem a lakótelepek, a falvak és a kisvárosok sokszor lenézett lakói adják.
Nekünk, kormánypárti értelmiségieknek nem az a dolgunk, hogy finnyáskodjunk, hanem az, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy Magyarország miniszterelnökét 2026 után is Orbán Viktornak hívják. És ha a menczeri kommunikáció (aminek a hatását meggyőződésem szerint mérik) szintén ezt szolgálja, akkor az etikai szempontból is rendben van. Jelenleg úgy néz ki, hogy ez így van:
a csörte a fideszes szavazókat megerősítette hitükben. Igaz, a tiszásokat is, de amíg mi vagyunk többen, ez nem számít. Az ellenzéki gondolkodást és politikát Magyarországon megszüntetni nem lehet, a cél az, hogy mindig kisebbségben tartsuk őket.
A szkeptikusoknak javaslom a következő mondat megfontolását (Freud után szabadon): „Habár nem vagyok a Fidesz feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok politikus közül a legokosabbikat elzavarják, a legbutábbikat pedig megteszik miniszterelnöknek.” Azoknak a finnyáskodó értelmiségieknek pedig, akik ezeket az összefüggéseket nem ismerik fel, javaslom az 1918–20-as évek eseményeinek tanulmányozását, valamint A politika mint hivatás című Max Weber-mű újraolvasását.
A szerző közgazdász, politológus
