Én, Woland

Hálás mindazért, ami mögötte van, és nem zavarja, hogy nem tudja a jövőt. Lázad a silányság, az értékvesztés, a pénz-és karrierimádat ellen – valamint a fullasztó kilátástalanság ellen, ami Magyarországra telepedett. Dolgozik: formálja a szerepeit, formálják a szerepei. Ember. Színész. Hatvan éves.

Pörneczi Bálint fotói

Erre is van vevő.

Persze. Ahogy a valóságshow-k nézőit az tölti el örömmel, ha bekukkolhatnak mások intim szférájába. Sokszor a színházban is megjelenik a gondolat, hogy a meztelenség, a perverzió, a csúnya beszéd, a botrány majd behozza a nézőket. Ezek a naturális effektek csakugyan nézőcsalogatók, ugyanakkor alantas reflexekre épülnek.

Ugyanakkor számos olyan kísérleti színház működik, ami tényleg csak egy szűk réteget vonz.

Az a színház, amit nem néznek, nem jó. A színjátszásból nem szabad kihagyni a nézőt. A festő kihagyhatja a nézőt, a közönség olykor csak később érti meg a Van Gogh vagy Modigliani-formátumú alkotókat; a zeneszerző írhat az asztalfióknak abban a reményben, hogy az utókor talán felér a darabjaihoz. De a színház esetében ez nem működik. A színház az itt és most művészete. A közönség minden este ítéletet mond. Én is megnézem a hatvan-nyolcvan ember előtt játszott újszerű előadásokat, de nagyon ritkán találok bennük értéket, amikől később igazi színház lehet. Azonban rettentő sok a blöff, a sznobizmus, s sokan arra apellélnak, hogy majd így szól a néző: „nem értem, de biztosan jó”. A színházat érteni kell.

Hatvanévesen, gondolom, egy színész számára új korszak kezdődik. Vannak szerepek, amikhez hozzá kell öregedni. Hamletet nyilván nem fogja már játszani, de Leart korábban nemigen lehetett volna... vannak szerepálmai?

Nem jó, ha az ember szerepálmokat dédelget. Kiderülhet, hogy másként látom önmagamat, mint ahogy a világ lát engem. Jobb, ha velem álmodnak a rendezők. Egyébként Leart is csak addig szabad játszani, amíg az ember be tudja hozni a darab végén Cordéliát... Dolgozom tovább, de nem ismerem a jövőt. Annak is örülök, ami már mögöttem van.

Beszéljünk legutóbbi öröméről, a Kossuth-díjra való jelölésről. Nyilván az is hatalmas elismerés, hogy volt mit visszautasítania. Nem lehetett könnyű.

Iszonyatosan nehéz volt.

Miért nem fogta föl szerepnek? Blaskó balról be, tartózkodó mosollyal kezet fog a kormányfővel, átveszi a díjat, megköszöni, kimegy. Ennyi. És akkor most nemcsak a társadalom szemében, hanem hivatalosan is Kossuth-díjas.

Színészeknél előfordul, hogy már a reggeli kávéivásuk is szerep, s játszanak egészen estig. Én nem bírnék így élni. Ugyanakkor a sorsomhoz tartozik az a tipikus színészparadoxon, hogy többnyire nyilvánosság előtt töltöm az életemet, mégis csak kivételes pillanatokban tudok szólni a nyilvánossághoz, mint magánember. Most ez megadatott. Vannak, akik azt kérdik, miért vittem a politika színterére ezt a művészeti kérdést…

Miért vitte oda?

Minden politikai kérdés. Nemcsak egy díjátvétel, hanem a gyerek iskoláztatása, a nagymama elhelyezése a kórházban, s az is, hogy meg tudják-e venni a nyugdíjasok a gyógyszerüket. Ha kilépünk az utcára, szembejön a politika. Ha azt mondják, „ne politizáljon a színész”, azt felelem erre, hogy politizáljon a pék is, a cipész is; azzal politizáljon, hogy minőségileg a legjobbat szeretné nyújtani, ezért tűrhetetlennek tartja a körülményeket, melyek ebben akadályozzák. Az ember emelje föl a szavát, ha elfogadhatatlannak érzi a körülményeit. Elág volt abból, hogy úgy élünk, úgy élt édesapám és nagyapám is, mint megannyi Csehov-hős: hogy „nekem nem sikerült, de majd a gyerekeimnek, az unokáimnak”… Nem akarom azt üzenni az életemmel, hogy nem lehet ebben a világban vagy ebben az országban boldogan élni. Az embernek egy élete van. Ha nem boldogan, vagy legalább normális élethelyzetekben éli le, akkor mit ér? Ennek az elfogadásánál nem tudok szörnyűbbet elképzelni. József Attila azt mondja: „A mindenséggel mérd magad/ sziszegve se szolgálok aljas/ nyomorító hatalmakat. Nincs alku – én hadd legyek boldog…”

Most boldog?

Annyi szeretetteljes, torokszorítóan szép visszajelzést kaptam, hogy azok két-három Kossuth díjjal felérnek. Számtalanszor mondták el az emberek levélben, utcai megszólításban: köszönjük, hogy szólt helyettünk is. Rendben van a lelkiismeretem. Estéről estére játszom Wolandot a Mester és Margaritában. A darab végén elviszem a párt a másvilágra, s azt mondja a Mestert alakító László Zsolt: „értem már, megölt bennünnket, hogy elvigyen.” A Mester műve, ugyebár, Pilátus gyávaságáról szól. Pilátus felismerte Jézus Krisztusban a Megváltót, mégis hagyta megfeszíteni. S akkor én, Woland, azt mondom a Mesternek, „meg akartam mutatni a hősét” – s rámutatok Pilátusra: „kétezer éve ül itt, s teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Álmában folyton beszél, mindig ugyanazt: hogy nincs nyugta a holdfényben, hogy utálja a hivatalát, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságot és érdemtelen hírnevét, és hogy a gyávaság a legeslegrútabb bűn.” Hogyan tudnám ezt úgy elmondani, estéről estére, hogy közben megalkuszom?


Balavány György