A jel

Ilyenkor már valahogy mások a színek. A határ még zöldellik, de ez a harsogó és üde messzeség lassan megfakul majd, és fátyolos lesz, mint az öreg kutyák tekintete, kik elmúlt idők vadászatairól ábrándoznak.
Valami történt, vagy csak történni fog?
A mindenség monoton, egykedvűen lépkedő percei mozdítottak egyet az Idő láthatatlan fogaskerekén, beindítva ezzel a természet elkerülhetetlen, teremtésben gyökerező körforgását. Erre a láthatatlan jelre madarak milliói kezdenek el lázasan csomagolni a nagy és hosszú útra, amely előttük áll, de egy pár holmit azért itthon is hagynak, hogy sok-sok idő múlva könnyebb legyen majd a hazatérés.
Alig észrevehetően csendesedik az erdő, halkabb lesz a nádas, elnémul a mező.
Az erdei fények magányba burkolóznak, tompábbak, szelídebbek lesznek, és ugyan van még bennük némi erő, de ez már nem az a kicsattanó, mindent megperzselő, ez már csak amolyan padon ücsörgő, hosszasan merengő.
Lassan-lassan búcsút int a nyár, és üresen maradt szállását ezerszínűre festi a borvirágos orrú, kicsit hóbortos, kacéran kacsingató öreglegény: az ősz.
Az erdészháznál lakó fecskék is érezhettek valamit ebből a változásból, mert szokatlanul erősen csiviteltek. Az erdész a tornácon ücsörgött, és éppen a pipájával piszmogott, de egy pillanatra azért felnézett a zsibongó fecskékhez. Tudta, hogy nemsokára eljön az ő idejük is, indulniuk kell. Ám részéről ezzel le is volt tudva a természet körforgásáról szóló fejezet. Mégpedig két okból. Az egyik, hogy felesleges időpocsékolásnak tartotta az olyan dolgokon való morfondírozást, amiken nem tud és nem is lehetett változtatni. Az, hogy a tél után tavasz, a nyár után pedig ősz jön, olyan természetes dolog, mint hogy az ember este lefekszik, reggel pedig felkel. A másik pedig, hogy előző nap olyasmi történt, ami teljesen fel fogja forgatni az eddigi „unalmas” hétköznapokat. Éppen ezért ma reggel újra átnézte a lovas kocsihoz tartozó felszereléseket, szíjakat, pokrócokat, saroglyát. Átvizsgálta a lovakon a patkókat, nincs-e valamelyik meglazulva. Újra kitisztította fegyverét (nem mintha szükség lett volna rá), csak úgy megszokásból. A csizmáira is különös gondot fordított, mert kétszer is kisuvickolta azokat. Vadászruháját lekefélte, kését újra megfente, kalapját… nos, azzal nem csinált semmit, az pont úgy volt jó, ahogy volt.
És most, hogy mindezeket elvégezte, itt ül a tornácon, pipázik, és ahogy ismét belegondol a tegnap este történtekbe, újra kellemes borzongás fut végig a feje búbjától egészen a bokájáig.
A Kisárok melletti magasleshez ült fel. Sokáig nem történt „semmi”, ezért csak átadta magát az esti erdő sejtelmesen titokzatos hangjainak. Már éppen elindult volna hazafelé, amikor egy szarvastehén lépett ki a tisztásra a borjával, majd két ünő és még két tehén, szintén a borjaikkal. Nekiálltak legelészni, nyugodtan, békésen. Aztán a sűrűben reccsent egy ág, koppant az agancs, és kisvártatva egy szarvasbika szerelmes vágyaktól fűtve, teli torokból belebőgött az éjszakába.
Elkezdődött.