Az ügy tíz vádlottja közül az elsőrendű vádlottat, L. Istvánt – a megyei közgyűlés korábbi és jelenlegi tagját – többrendbeli csalás és okirat-hamisítás bűntettében találta bűnösnek a bírói tanács. Őt és a harmadrendű vádlott B. Gyulát ezért egy-egy év felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtotta, valamint 600 ezer, illetve 250 ezer forint pénzbüntetés megfizetésére kötelezte. Az első fokon eljáró bíróság a további nyolc vádlottat magánokirat-hamisítás vétségében, illetve a heted- és tizenegyed rendűt csalás bűntettében is bűnösnek mondta ki. A vádlottak között a nyíregyházi, a nagykállói, a nagyhalászi, a pátrohai és a kántorjánosi cigány kisebbségi önkormányzat volt elnökei, képviselői vannak, rájuk a bíróság különböző összegű pénzbüntetést szabott ki.
Magyarország és Ausztria 2000-ben állapodott meg arról, hogy a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványon (Mazsök) keresztül egyszeri kárpótlást kérhetnek azok, akiket a II. világháború idején Ausztria területére hurcoltak rabszolga- vagy kényszermunkára. Az 1453 és 7630 euró közötti összegre szóló kárpótlási igényeket 2003-ban lehetett beadni; a kérelmezőknek korabeli dokumentumokkal vagy tanúkkal kellett jogosultságukat igazolniuk. A pénzügyi kérelmeket a tanúk, illetve a települési cigány kisebbségi önkormányzatok (ckö) tisztségviselőinek jelenlétében kellett rögzíteni, a hivatalos kérelmekre pedig rákerült az illetékes ckö pecsétje.
A vádhatóság álláspontja szerint a vádlottak tisztában voltak azzal, hogy a kárpótlást igénylők közül egyesek nem voltak jogosultak az Osztrák Megbékélési Alap által nyújtott kártérítési összegek felvételére. Céljuk az volt, hogy minél több embert bevonjanak az igénylők körébe, és nekik is jusson a jogtalanul kifizetett összegekből. A szabolcsi igénylők a kérelmekben arra hivatkoztak, hogy 1944-ben őket hozzátartozóikkal együtt elhurcolta a német katonaság a megye különböző településeiről, és 12-14 órás, marhavagonokban történő utazás után osztrák munkatáborokban dolgoztatták őket embertelen körülmények között. Egy részük csak tanúkkal tudta igazolni állításait, mivel dokumentumok nem álltak rendelkezésükre.
A 11 vádlott – közülük az egyik időközben elhunyt – összesen 101 embert szervezett be; részükre mintegy 100 millió forintot fizetett ki az osztrák alap. Az ítéletet követő mintegy kétórás indoklásban a tanácsvezető bíró elmondta: a több mint három éve bírósági szakaszban lévő ügy gyors lezárását a hosszú és bonyolult bizonyítási eljárás nehezítette. A vádlottak közül csak néhányan tettek vallomást, s többen tagadták a bűncselekmény elkövetését. Elsőrendű L. István például sem a nyomozati, sem pedig a bírósági szakaszban nem tett nyilatkozatot, az utolsó szó jogán viszont elmondta, hogy nem érzi magát bűnösnek. A gyors ítélethozatalt nehezítette, hogy szinte azonos tényállással és vádlottakkal a nyíregyházi és a mátészalkai bíróságon is folytak hasonló perek, amelyek egyesítése talán gyorsította volna az eljárást.
Az első-, a harmad-, a heted- és a tizenegyed rendű vádlottak vették rá az embereket a kárpótlás igénylésére, olyan esetekben is, amikor már pusztán a születési dátum alapján nyilvánvaló volt, hogy az igénylők nem lehettek ott a munkatáborokban. A bíró a kiszabott büntetések mértékével kapcsolatban hozzátette: a gyorsabb eljárás ugyanakkor súlyosabb következményeket vont volna maga után a vádlottakra nézve, de az eltelt időre tekintettel „szolidabb” büntetés kiszabását tartotta indokoltnak a tanács. Az ítélethirdetést követően az ügyész, illetve az első-és másodrendű vádlott és védőik három nap gondolkodási időt kértek, a többiek tudomásul vették a bíróság döntését.
(mti)
origo.hu
Magyar Péter szerint az Ő nemzeti konzultációja a nagyobb
