A pókerautomata bálványa körül tántorgó társadalmonkívüliek

A játék, a játék iránti szenvedély vagy a játékos személyiségéről közreadott titkok nem csupán pszichológiai, pszichiátriai tanulmányok kéziratoldalait töltik meg, hanem számos műalkotás tárgyául is szolgálnak a szerencsétlen sorsokról, drámai esetekről valló történetek, képek, hangjegyek, netán mozdulatok. E sorban a legújabbat a Bárka Színház társulata szolgáltatja. Produkciójuk címe: A játék.A színdarab szerzője, rendezője az együttes igazgatója: Csányi János. A főszereplő – ne tessék rajta megütközni – egy pókerautomata. Olyan, amilyennel manapság szinte valamennyi presszóban, kocsmában, bevásárlóközpontban stb. találkozhatunk. Zörögve, zenélve, zajongva, villódzva fojtják belénk szavainkat egy jó ebéd, egy korsó hideg sör, az első randevún pukkanó pezsgő elfogyasztása közben. Persze igazából nem efféle pénznyelő, négylapos rabló az előadás valódi főszereplője, hanem a gép körül, mint valami haláltánc kényszerű közreműködői, nyomorúságukban köröző, szerencsétlen sorsú, kátyúba ragadt emberek. Ami igazán mellbevágó, hogy a szereplők egytől egyig a harmincas korosztály tagjai, akárcsak maga a mű írója.Amikor Csányi János két színész barátjával, Kaszás Gergővel és Széles Lászlóval nyolc esztendővel ezelőtt hozzákezdett a jelen előadás előzményének számító produkció színreviteléhez a Merlin Színházban, álmában sem gondolta: néhány év, s a rendszerváltozáskor eszmélő, energikus fiatal generáció tagjai közül is sokan hajléktalan sorba kerülhetnek. Így válhat e tanulmány – ahogyan a szöveg alcímében olvashatjuk – egyik központi hősévé Bill (Széles László), az egykori tanár, akire az új évezred hajnala már mint fedél nélkülire köszön. Ha már ennyire érintettek a játszók (de mondhatunk akár játékosokat) – amennyiben saját nemzedékük tagjait jelenítik meg, olyan közeget, élethelyzeteket ábrázolva, amelybe akarva-akaratlanul mindannyian belebotlunk bármelyik utcasarkon, lépcsőházban, esetleg egy éppen olyan „nyolckerületi” csehóban, ahol az előadás története pereg –, érthető mód egyúttal társszerzői is a szövegkönyvnek. Csányi János magát botcsinálta drámaírónak tartja. Mint mesélte: belekontárkodott a szerzőségbe, mint olyan valaki, akit a színház minden része, az alkotói folyamat összes állomása érdekel. A végső szöveget döntően befolyásolták a próbákon, mindenekelőtt a hét-nyolc évvel ezelőtti próbákon rögtönzött megoldások. Végül is etűdfüzér alakult ki, amely a játékgép körül kavargott. E drámai szerkezettel kívántak tükröt tartani a kornak, felmutatva benne a társadalmi létezés partvonalán egyensúlyozókat. A pókerautomata kiváló kelléknek tűnt, mivel segítségével bemutathatók lettek azon személyiségek portréi, akik hazánkban a rendszerváltozást követően jelentek meg.Ilyen a már említett hajléktalan pedagógus, de ott áll sorban a gépnél, a füstös kocsmában a vállalkozó (Scherer Péter), amely típus a létezett szocializmusban ismeretlen volt; a maffiózó (Kaszás Gergő), efféle embert kizárólag Coppola remekéből ismertünk, vagy az Erdélyből átkényszerült alkalmi munkás (Szikszai Rémusz), akiről – s az összes honfitársáról – hallgatni kellett. A kilencvenes évek eleji produkcióra támaszkodva vetette papírra a jelenlegi előadás alapjául szolgáló színművet Csányi János. Már az íróasztalnál ülve dolgozott a szerzőben a majdani szereposztás. Minden színésznek személyes köze van az eljátszott figurához. Scherer Péter maga is dolgozott vállalkozóként, amikor a Műegyetem büféjét vitte; Kaszás Gergő a lovak szerelmeseként gyakorta megfordul az ügetőn, ahol nem egy, általa életre keltett figurával találkozik alkalmanként; Szikszai Rémusz Erdélyből az anyaországba származott színész, akinek a kintről bevándorolt melós figurája így nem teljesen idegen.A Bárkában megszokottnak számít, hogy a darab együtt formálódik az előadással. Ebben a társulatban az író szerves tagja a csapatnak, s munkája rendszerint nem ér véget a premierkor, hiszen a produkció előadásról előadásra formálódik. Ez alapján bátran állíthatja Csányi János, hogy a színpadi szöveg akkor születik meg valójában, ha be is mutatják. Önmagában a rendező nem tartja irodalomnak a színdarabokat, s mint mondja, azzá kizárólag a színpadi megmérettetéssel válhatnak a papírra vetett sorok.S hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog, és a szociográfiánál gazdagabb alkotást követhessen végig a néző, a felszínen bonyolódó cselekmény hátterében egy rejtélyes gyilkossági ügy szálai húzódnak meg. Olyképpen, akár a színpadon álló valódi játékgép, amely működik ugyan, de minden hangjától megfosztották, nehogy – a történettel ellentétes módon – önállósítsa magát. Ám hiába a legnagyobb óvatosság, az automata is csak Fortuna istenasszony alattvalója, ezért a vele kapcsolatba kerülők – jelen esetben egy egész színtársulat tagjai – jó vagy rossz szerencséjük kiszolgáltatottjaivá válnak. A próbák szüneteit a színészek, nagyon is érthetően, a géppel való ismerkedésre áldozták. Olyan ügyesnek bizonyultak, hogy kitapasztalva az automatát, több ízben is sikerrel kifosztották. Egész pontosan kifosztották volna, a szerkezetet azonban pénz nélküli üzemmódra állították. A lényegen ez mit sem változtat: a rátermett színművészek igenis képessé váltak, hogy megverjék a lelketlen automatát. Ennek az ördögi rutinnak köszönhetően a bemutató első pár percében néhány gombnyomással – mint mondani szokás – lepadlózták a gépet. Az meg, miként programozói előírták, megállíthatatlanul játszani kezdte a fődíjnyertesnek járó himnuszt. Hiába némították el, az öreg pénznyelő kattogott, zörgött és egyre csak villogott. Hála istennek a nézők nem sejtve, hogy ez amolyan színházi malőr, nem vettek észre semmit, így azután gond nélkül arathatott megérdemelt sikert a bemutató.