Instant klasszikus született: az egyik legkiválóbb holokausztdráma után Nemes Jeles László elkészítette az egyik legjobb '56-os filmet

Ilyen részletgazdagon talán még egyetlen film sem ábrázolta a forradalom utáni időszakot. Nemes Jeles László új rendezése, az Árva sok szempontból az eddigi legkiválóbb munkája.

Forrás: Mozinet

Nincs a teljes filmtörténelemben olyan rendező, aki az első egész estés művével mintegy hatvan nemzetközi elismerés mellett egyaránt megnyerte az Oscart, a Golden Globe-ot, a BAFTA-t és Cannes-ban is diadalmaskodott. Nemes Jeles Lászlónak mindez összejött a Saul fiával, és miként mondani szokás, innen szép nyerni. A mámor mellett ugyanis ólomsúlyú nyomást is jelentett mindezek után ismét a kamera mögé állni, mindenki azt tanácsolta, minél hamarabb essen túl a második filmjén és így is tett. Három évvel a holokauszt-drámája után debütált az első világháború előestéjét ábrázoló Napszállta, amelynek a rendkívüli részletgazdagsága és a kompromisszummentessége miatt sem érződik a gyors munkatempó és noha Velencében elnyerte a kritikusok által megítélt FIPRESCI-díjat, jóval szerényebb nemzetközi érdeklődés övezte. Viszont talán valamelyest levette a válláról a megfelelési kényszert és beleáshatta magát a saját családtörténetébe, az Árva pedig az eddigi legszemélyesebb és talán legkiválóbb műve lett.

Nemes Jeles László a saját családtörténetét dolgozta fel (Forrás: Mozinet)

Az 1957 tavaszán játszódó történet középpontjában egy kisfiú áll, aki még mindig reménykedik benne, hogy egy nap hazatér a második világháborúban eltűnt apja. Aztán az édesanyja egyre jobban összeszűri a levet egy férfival, aki idővel hozzájuk is költözik és azt állítja, ő az örege, a srác azonban nem hisz neki. Ha nem is idealizálja olyan irreális módon a felmenőjét, mint a kölyök Szabó István klasszikusában, az Apa – Egy hit naplójában, a már csak fizikailag is fenyegető, hegyomlásméretű, dühkitörésekre hajlamos, simlis fickót nem hajlandó a családtagjaként elfogadni és mindent megtesz, hogy anyjától is megmentse.

Az Árva több szempontból is eltér a rendező korábbi filmjeitől. Egyrészt a fő cselekményszál tökéletesen követhető, szemben a sokszor elharapott szavakból összeálló Napszálltával, noha itt is minden apró mondatnak jelentősége, hiszen ezeken keresztül építi fel a korhangulatot. Amely mérgezőbb nem is lehetne, számos olyan szereplő tűnik fel a vásznon, akik a forradalom utáni megtorlások alatt kiépült elnyomó rendszerrel szimpatizálnak. Vagy a puszta túlélés érdekében, vagy kicsinyességből és irigységből elégtételnek élik meg a módosabb réteg kezéből kicsavart vállalkozásokat. Ez az értékrendválság a központi szálban is tetten érhető, a felbukkanó férfi sok asszony szemében a kor férfiideálja: ugyan eljár néha a keze, de az ügyeskedésével, a kapcsolataival és agresszív kiállásával igazi túlélő és az anyagi egzisztencia – délibábszerű – záloga. És több jelenetben megmutatkozik az időszakra jellemző ,,erről nem beszélünk” mentalitás, amelynek következtében számtalan család szekrénye roskadásig telt generációkon át öröklődő csontvázakkal.

Nemes Jeles László filmjében lényegében mindenki árva

Másrészt Nemes Jeles részben szakít a névjegyének számító vizualitásával, ezúttal nem a főszereplő tarkóján vagy arcközelijén keresztül tárul fel a történet, bár a kamera végig a srácra fókuszál, a körülötte lévő tér egyre inkább kitágul, akárcsak bármelyik gyermek felnövésének esetében. Csupán esetünkben nem egyre több napfény és varázslat szűrődik be a perifériájában, hanem egy olyan társadalom, amelyben nincs összetartás, ahol így vagy úgy mindenki elárvult és egymás farkasává lett, a puszta életben maradás ösztöne pedig önzőséget generál.

Megelevendik 1957 Budapestje (Forrás: Mozinet)

És bár az alkotó az előző két filmjével is illusztrálta, vizualitás és atmoszférateremtés szempontjából nem csak a teljes hazai mezőnyt veri, hanem nemzetközileg is az élvonalban van, az Árva esetében mindezeket új szintre emelte. Minden egyes beállítás és képkocka mesteri, Erdély Mátyás operatőr életműve eddig is lenyűgöző volt, de talán ez a legkitűnőbb munkája. 1957 Budapestje a lehető leghitelesebben, egy élő és lélegző városként tárul elénk azt a benyomást keltve, mintha még az utcák pora is eredeti lenne.

A rendező pedig a keserűen drámai történet ellenére sem vesztette el a humanizmusát, a legellenszenvesebb szereplőknek is megmutatja az emberi arcát, a gyengeségeit, senki sem fekete-fehér, mindenki traumatizált, csak más és más választ adnak a múlt sebeire. Az elképesztő látványvilág, a kiváló színészek és a katartikus történet miatt az Árva bátran egy polcra helyezhető a korszakot feldolgozó legnagyobb klasszikusok mellé.