Nemes Jeles László kételkedik benne, hogy ma is Oscart nyerne a Saul fiával

A mai filmek távolságtartóan viszonyulnak az emberekhez, nem az őszinte szeretetet, hanem az iróniát árasztják és cinikus nézőket kreálnak – fogalmazott lapunknak a rendező. Nemes Jeles László a saját családtörténetét dolgozta fel a hamarosan mozikban látható, 1957 tavaszán játszódó Árva című filmjében.

Nemes Jeles László Fotó: Ladóczki Balázs

Nemes Jeles László pályája látványosabban aligha indulhatott volna: első filmjével, a Saul fiával hatvanhét nemzetközi elismerést zsebelt be, köztük Oscart és Golden Globe-ot is nyert, Cannes-ban pedig a zsűri nagydíjával tüntették ki. Mindössze három évvel később új filmmel jelentkezett: az első világháború előestéjét bemutató Napszállta ugyan jobban megosztotta a kritikusokat, de abban mindenki egyetértett, hogy atmoszférateremtésben ő a legerőteljesebb kortárs magyar rendező. Ugyanez elmondható a kiválóan sikerült Árváról is, amely egy gyermek szemszögén keresztül mutatja be 1957 tavaszát és a megtorlások időszakának fojtogató légkörét.

Nemes Jeles László új filmje a saját családjának történetét meséli el (Forrás: Pioneer Pictures)

– Hét év telt el azóta, hogy a Napszállta kapcsán beszélgettünk, akkor azt mondta, a Saul fia diadalmenete után hatalmas nyomást érzett a második filmjének elkészítése során. Az Árva esetében is hasonlóképpen feszült volt?

– Volt néhány évem feldolgozni mindazt, amivel a Saul fia sikere járt és megtanulni kezelni az azzal járó elvárásokat – a saját magamét és a másokét egyaránt. Megértettem, hogy egy alkotás utóélete rengeteg tényezőtől függ, így inkább arra koncentrálok, hogy amennyire csak lehet, őszinte filmet készítsek, olyat, ami képes adni valamit a nézőknek.

– Miként zajlott ez a feldolgozás?

– Elfogadtam, hogy egyszer fent, egyszer lent vagyunk. Rengeteg tényező determinálja, milyen pályát fut be egy film. Egy adott alkotás nem feltétlenül részesül ugyanabban a fogadtatásban 2010-ben, 2015-ben vagy 2025-ben. Őszintén szólva, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ha most debütálna a Saul fia, akkor is Oscart kapna vagy egyáltalán beválogatnák a cannes-i versenybe.

– Miért gondolja ezt?

– A nemzetközi fesztiválok nagyon megváltoztak. Úgy látom, ma már szinte kizárólag a politikai mondanivaló számít. Nem az, milyen maga a film, hanem hogy milyen ideológiai üzenettel lehet eladni.

– Az első két filmjének hasonló volt a formanyelve, az Árva azonban már nem a főszereplő tarkójára vagy arcára fókuszálva ábrázolja az eseményeket. Nehéz volt lemondani alkotóként egy ilyen markáns és sajátos stílusjegyről?

– Nem mondtam le teljesen, inkább csak továbbgondoltam. Ezúttal is egy szereplő, esetünkben egy gyerek szemszögén keresztül ismerjük meg a világot, amely a történet előrehaladtával fokozatosan kitágul előttünk. Egy olyan világ ez, amely elfogadja, sőt részben támogatja az elnyomást, így szélsőséges konfliktus képződik a szelídség és a durvaság, a cselekvés és a lefagyás között.

1957-et egy gyermek nézőpontjából ábrázolja a film (Forrás: Pioneer Pictures)

– A filmben a személyes családtörténetét meséli el. Megrázó élményekkel és felfedezésekkel járt feltárni a múltat?

– Számos fikciós elem tarkítja a sztorit, de az apa-anya-gyerek háromszög és annak dinamikája szinte teljes mértékben valóságos. Gyerekkorom óta tudtam, honnan jövök, így mindig is görgettem magam előtt a múltat. Nagyanyámmal nagyon közeli kapcsolatban álltam, sokat mesélt nekem, de volt, amiről hallgatott. Így például a háború alatti eseményeket utólag kellett rekonstruálnunk. Hosszú és megterhelő folyamat volt, de annál fontosabb számomra.

– A filmben látható nagyapját ismerte?

–Nem, a hatvanas években meghalt. De az árnyéka máig itt van velünk, és viszem tovább a nevét.

– A személyes története ön szerint mit üzen a nézőknek?

– Azt remélem, hogy nemcsak számomra, hanem a közönség számára is egy kísérlet lehet a múlttal való szembenézésre és annak feldolgozására. A történet magában hordozza a XX. század sebeit, amelyekről beszélnünk kell. Bár egy személyes történet, túlmutat önmagán és sokak családjában fájóan ismerős emlékeket ébreszthet fel.

Amerikában elkézelhetetlen lenne az a szabadság, amelyet Nemes Jeles László itthon kapott

– A Saul fia története a világ minden tájáról érthető, a Napszállta már inkább csak Közép- és Kelet-Európában, ezzel szemben az Árva egy igazi magyar sztori. Mintha folyamatosan szűkülne a fókusz a globális kérdésfelvetésektől az egyre lokálisabb irányba. Jól érzem ezt?

– Japánban – mások mellett – a Saul fia is némi értetlenséget váltott ki, de valóban szélesebb közönséggel rezonált. Ugyanakkor bár az Árva minden porcikájában egy magyar história, külföldi szemmel is befogadható, hiszen alapvetően ez egy emberi történet, benne egy hamleti szituációval, amelyet bárhol a világon megértenek.

– Az eddigi filmjei mind a múltat ábrázolják. A jelenkor történései kevésbé foglalkoztatják?

– Szerintem lényegtelen, mikor játszódik egy film, az a fontos, hogy emberi legyen. A múlt pedig remek kiindulópont a jelen megértéséhez, hiszen a történelem ciklikusan ismétlődik, így azt gondolom, a rendezéseim a mai korról is szólnak.

– Az Oscar-díj után arra lehetett számítani, hogy nemzetközi vizeken is kipróbálja magát, Észak-Amerika számos díjnyertes európai rendezőt beszippant. Nem ambicionálta mindez?

– Arról sosem tettem le, hogy nemzetközi filmeket készítsek, jelenleg is egy francia alkotáson dolgozom. Ugyanakkor a legfontosabb számomra az, hogy minél szabadabb kezet kapjak. Itthon ez adott, Amerikában viszont erre nincs lehetőség, minden döntésbe beleszólnak, ahogy az angol mondja: „túl sok a szakács a konyhában”.

Ha a rendező Amerikában forgatja a filmet, rengeteg kompromisszumot kellett volna kötni (Forrás: Pioneer Pictures)

– A korábbi interjúnkban azt mondta, a mozi haldokló műfaj. Azóta a streaming még inkább teret nyert, de ha a nézőszámokat vesszük, akkor a mozi valahogy mégis túlél mindent. Ma hogyan látja ezt a kérdést?

– Örülök, ha nem bizonyult igaznak a kijelentésem, de úgy látom, a filmek akkor voltak igazán jók, amikor még a rendezők szinte teljes szabadságot élveztek, nem úgy, mint manapság, ahogy az előbb is említettem. Az angol–amerikai rendszerben minderre utoljára a hetvenes években volt példa. Azóta az ipar bezárkózott, a rendezőknek nincs mozgásterük, és ezért nem születnek olyan alkotások, amelyek egyszerre kommerszek és művészileg is értékesek.

– Ugyanakkor, hogy ellentmondjak saját magamnak, manapság abból a szempontból teret vesztett a mozi, hogy a streaming megjelenésével már mindenki a saját maga által preferált tartalmakat fogyasztja, nincsenek nagy kollektív kulturális élményeink. Ebben a közegben képes lehet még egy film hatást gyakorolni a társadalomra?

– Egyre kevésbé, manapság már nincsenek közös referenciáink. Aki csak és kizárólag hollywoodi blockbustereket néz, azt nehéz megszólítani, viszont még nagyobb probléma, hogy a fesztiválokon is egyre cinikusabb filmeket díjaznak. Nem az őszinte szeretet jelenik meg, hanem az irónia, ezek a filmek rendkívül távolságtartóan viszonyulnak az emberekhez, hiszen cinizmussal nem lehet az emberi természetről igazságokat megfogalmazni. És ezáltal szintén távolságtartó és cinikus nézőket kreálnak.