Affér

Lovagias ügy semmiképp. Mert ki tudja, ki volt ott és akkor párbajképes. Akart-e valaki is elégtételt venni a nem létező „ügyért”. Történt, hogy az ember araszolva gurult nyolcéves autóján a főváros felé, a kettes úton. Kicsi autó. Maruti. Nyolcszáz köbcentivel olyan, mint sasok, sólymok és keselyűk közt a bölömbika. Rá is játszanak rendesen. Ráadásul meggyőződése, hogy nemcsak a gyors, de a lassú hajtóját is ki kellene szűrni a forgalomból, hogy legalább az ötvenet tartsa be mindenki. De itt, a Megyeri csárda után még jobban lehet gyorsítani. Akar is. Mert kicsi a kocsi, de olyan, mint a villám. Nem a lóerő miatt. Mert sofőrje párját ritkító szlalomokra képes, és akkor nincs ellenfél. De van. Előtte meztelen csiga, hatalmas monstrum, benne öten terpeszkednek, hússzal ha mennek. Hát ezt azért mégsem! Fénykürt. Jól rávillog az ember. Azután dudál. Menj már az anyádba, te! Semmi, de semmi nem használ. Az út szélesedik, jobbról tilos az előzés, de itt még egy T–34-es harckocsi is elfér, hát akkor nosza, rajta, elhúz a kis Maruti is. Jobbról! Micsoda törése minden szentségnek! Föl is kapja a fejét a behemót, gázt ad, és elém vág. Na, most mi van? Hirtelen tudunk gyorsulni is? Akkor eddig miért nem? A kérdések az anyázó kocsijában maradnak, mert senkit nem érdekel, nem is hallja senki, hiszen az ablak fölhúzva, úgyhogy fölösleges az egész hajcihő. De a magamagát Schumachernek képzelő nem hagyhatja. Mondtuk már: nagy szabadságában tűrhetetlenül alulmaradt. Vissza kell hát szerezni a pozíciót. Még a lámpa előtt. Nosza, balra, ott az út elkanyarodik, úristen! Vissza a rendes kerékvágásba, int, hogy haver, te mögöttem csigáskodó, lassíts picit, de amaz azért se, gyorsít, s a kiskocsi alig fér vissza a libasorban püfékelők közé. És a lámpa pirosra vált. Meg is áll a behemót, sofőrje is az, elindul visszafelé. Benéz. Aztán olyanokat mond, hogy biciklit hajtogat a szemüvegemből. Darabokra tép. Te kis szemét. Pedig én sem vagyok annyira kis darab. Meg honnan tudja ez az alak, hogy nem én vagyok-e a karate világbajnoka. Mert az látszik, villan át rajtam, hát persze, hogy látszik, és süt a jóság is, a tehetetlenség, 44 év összes frusztrációja. Meg a mellettem ülő feleség közönye. Akinek elege van az afférokból. A pofázásokból. Hogy kaptok majd a szátokra. Aztán nem kap senki semmit. Csak fájó tekintetet, amitől még egy légy sem ijed meg. De érkezik az is, aki elé állítólag „bevágtam”. És még mutogattam is! Benyúl a félig leengedett ablakon. A nyakamat markolássza, alig kapok levegőt. Te nyomorult! Ezért még fejbe is lőhetnek! Ezért! Na hiszen! Hát így állunk? Így sietünk az unióba? Ennyiért még a nyilasoknál sem járt főbelövés. Na, mindegy. Álljunk csak félre, javasolom. Mert az út közepén mégsem beszélhetünk meg egy ilyen „nagy horderejű” kérdést. Meg aztán az autókígyó kórusban szidja minden fölmenőnket. Jó. Álljunk félre. És megindulnak felém. Ketten. Nem félek, de mégis. Még szerencse, hogy egy büfé. Intek. Még egy lépés, és hívom a rendőrt. Mert az életemre törtök! Azért. Beszartál, mi? Röhögnek. A fojtogatós visszaül és elhajt. A behemót meg mellkasával lökdös. Na, üssél meg! Te jobbról mersz előzni? Te! Nem ütlek meg. Miért is tenném. Sosem ütöttem. Legföljebb vissza. Ki is szúrhatom a gumidat! Szúrd. Itt a szemem is. Mindkettő lát még. És mégis. Milyen jó lenne öt percig Rambónak lenni. De ha Isten ott van az emberben, az megmarad báránynak.