A latyakon túl

Most, hogy bejött a latyakos idő, itt, Mátyásföld legszélén bosszankodni szokott az ember. (Földutak vannak errefelé – amíg nincs csatornázás, aszfalt sincs.) Kinek a pincéjébe tör be a víz, kinek a garázsából csinál kacsaúsztatót, esetleg egyszerűen csak az emésztőgödör szintjét emeli fel irgalmatlanul, ami szintén rossz hír, mert ilyenkor hívni kell a szippantóautót, négyezer-valamennyiért fuvaronként, és nagy szerencse, ha ráér a szippantós ember, merthogy az egész környék őt keresi.
Persze van némi gyakorlatuk az itt lakóknak, volt itt már latyak régebben is, azokat is túl kellett élni valahogyan. A legbeázottabbak tehát fogják magukat ilyenkor, és kieresztik a talajvizet a ház elé, egyenest a földútra, hadd csordogáljon lefele, a kiserdő irányába. Ettől persze további kátyúk meg tócsák keletkeznek az utca közepén, csupa dagonya lesz minden, de hát nincs mit tenni. Ahogyan a költő mondja, azért a víz az úr…
No, ez a borzasztó nagy víz ült meg a múltkoriban a szemközti Ernőék háza előtt, közvetlenül a kocsikijárónál, és csinált ott olyan gödröt, hogy szerencsétlen Ernő minden egyes ki- és beszállásnál háromszor verte földhöz az öreg Opel alját, csoda, hogy a motor nem esett ki. Az ilyesmi normális esetben is bosszantó, hát még ennél az Ernőnél, aki rettenetesen pedáns ember, él-hal az autójáért, becézgeti, polírozza, esténként mesét mond neki, reggel cirógatva ébreszti.
El lehet képzelni, miket mondott ez az Ernő adott pillanatban az illetékes önkormányzatról, hova küldte a Demszky-csapatot, különös tekintettel a csatornázási ügyekben illetékes osztályra.
Addig-addig szitkozódott az Ernő, míg egy pitypangos vasárnap délelőtt odarendelt a ház elé egy kisebb teherautónyi sódert, mi, szomszédok meg kitalicskáztuk az utcára a vagy öt menet bontott téglát. Szép módszeresen elhelyeztük a téglákat a gödrökbe, aztán meg közéjük lapátoltuk a sódert. Alig néhány perc telt el, máris ott volt a fél utca asszonyostul, gyerekestül, az egyiknél kapa volt, a másiknál gereblye, meg persze rengeteg ambíció. Talicska nyikorgott, szomszéd zihált, gyereksereg visongott (őket elsősorban a tócsaátirányítás technikai részletei érdekelték) – pillanatok alatt felhőtlen és lendületes boldogság lepte el a környéket.
Talán egy órát, másfelet tartott a munka, akkor a hatalmas, szivárgó tócsa megadta magát, másik medret keresett magának, mi meg szépen összeszedtünk ásót, gereblyét, talicskát, maszatos gyereket, s ki-ki hazaindult, a férfiak autót szerelni, fészerben babrálni, az asszonyok meg be a konyhába, ahol ilyenkor már rotyogni szokott a vasárnapi ebéd, de most nem rotyogott, merthogy egy kicsit elszaladt velünk az idő, tócsát szabályoztunk, utat építettünk.
Hidat vertünk.