Afgán nők, fátyol nélkül

Az Afganisztán újjáépítéséről folyó vitákban a nők is kétségtelenül helyet követelnek majd maguknak a tárgyalóasztalnál – nyilatkozta még alig pár hete az öntudatos Sima Wali. Az afganisztáni asszony, aki éjt nappallá téve a válságövezetben élő nőkért tevékenykedik, ezekben a napokban az úgynevezett római csoportot, Zahir sah exkirály csapatát erősíti a petersbergi konferencián.

Sima Wali az utóbbi években hazájában Afganisztánban, és a szomszédos Pakisztán menekülttáboraiban harcolt a nők jogaiért – munkájának köszönhetően az amerikai kormányzat több mint kétmillió dollárt ajánlott fel az afgán nők megsegítésére. Az Afganisztán jövőjéről dönteni hivatott tanácskozáson egyébként összesen négy hölgy kapott helyet – helyszíni beszámolók szerint azonban sok szavuk egyelőre nem lehet.
Mégis nagy előrelépés ez az utóbbi évek viszonyaihoz képest: a tálib uralom alatt – Sima Wali szavaival – az afgán nők ugyanis a világ legelnyomottabb asszonyaihoz tartoztak. 1996 óta az asszonyok és a lányok nem dolgozhattak és tanulhattak, férfikíséret nélkül nem léphettek ki az utcára – és akkor is csak abban az esetben, ha magukra öltötték a földig érő, kaftánszerű fátylat, a burkát. A tálibok ellenőrizte vidékeken sok esetben még az ablakokat is festékkel kenték be, hogy illetéktelen szemek még csak véletlenül se pillanthassák meg a ház „úrnőjét”. Aki persze távolról sem volt úrnő, hisz’ előfordult az is, hogy az asszonyokat megverték, megrugdalták az utcán – minden különösebb következmény nélkül. Kórházi ellátásban gyakorlatilag nem részesültek, mert az asszonyokat csak női doktorok gyógyíthatták volna, ám orvosnőt csak ritkán engedtek praktizálni. Otthon se volt jobb a helyzet: ha egy férfi elhagyta a feleségét, az felért egy gyilkossággal, hiszen képzettség és rendszeres jövedelem nélkül ezek az asszonyok gyakorlatilag halálra voltak ítélve.
Ez azonban nem volt mindig így: a kilencvenes évek elején az afganisztáni asszonyok egyetemre járhattak és nyugati ruhákba bújhattak – időnként még egy-egy miniszoknyás lány is felbukkant a nagyvárosok utcáin. Az orvosoknak közel a fele, a tanároknak pedig döntő hányada nő volt. A sors furcsa fintora, hogy most éppen azok az orvosnők gyógyítják a sebesült férfiakat, akiket korábban tűzzel-vassal tiltottak hivatásuk gyakorlásától.
A tálibok után jövők tucatnyi gesztussal igyekeznek érzékeltetni, hogy más idők következnek most a nők számára is. Az évek óta kényszerhallgatásra ítélt afgán televízió első adását egy tizenhat éves lány konferálta, és az sem véletlen, hogy Sima Wali társaival részt vehet a petersbergi konferencián. Hogy mekkora beleszólásuk lesz Afganisztán jövőjének alakításába, az majd ezekben a napokban válik el. A munkásságáért sokszorosan kitüntetett Sima Wali korábban mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy országának hosszú távú segítségre, egyfajta afganisztáni Marshall-tervre lenne szüksége, amelyhez nélkülözhetetlen az ENSZ segítsége is. Egyébként akad olyan afganisztáni nőcsoport is, amely hevesen ellenzi az Északi Szövetség visszatérését, és óva inti az Egyesült Államokat attól, hogy hatalomra segítse az ellenzéki erőket. Ezek az asszonyok még élénken emlékeznek arra, hogy az erőszak és a zsarnokság nemcsak a tálibok uralmának sajátja volt – hanem az őket most felváltó Északi Szövetségé is.
Afganisztánban azonban egyelőre csak nagyon kevés nő veti le a burkát – bizonytalan idők még ezek. Amíg fegyveresek járnak az utcán és a politikai helyzet a legjobb esetben is csak képlékenynek nevezhető, addig az asszonyok (bármennyire is szeretnék) jobbára a fátyluk mögé húzódnak Afganisztánban.