Az ostromlott Kandahár

Mindig is a fundamentalista tálibok szellemi központjának számított a dél-afganisztáni Kandahár, főként azért, mert az ideológiát nagy részben támogató pastu nemzetség lakta területek legfontosabb városának tekintették – a pakisztáni Pesavar mellett. A Nagy Sándor alapította település – amelyen keresztülvonult Dzsingisz kán és Timur Lenk is – fontos nemzetközi kereskedelmi útvonal megállója lehetne, de a húsz éve uralkodó polgárháborús viszonyok ezt lehetetlenné tették, csakúgy, mint a valaha virágzó kereskedelmet. Az itt termelt gyümölcsöket a városban elhelyezkedő üzemek dolgozták fel, csomagolták egykoron.
Az ország második legnagyobb városa – amelynek a becsült adatok szerint csaknem negyedmillió lakosa van – a szovjet megszállás idején megerősített vezetési-irányítási központnak adott helyet, míg – ironikus módon – betonos felszállópályájú repterét a 70-es évek közepén amerikai segélypénzekből építették.
Még kérdéses, hogy a Kandahár környékén erőiket koncentráló tálibok és külföldi – arab, pakisztáni – szövetségeseik milyen ellenállást tanúsítanak, de az észak-afganisztáni Kunduz ostroma, a Mazari Sarif melletti lázadás megmutatta, hogy korai még temetni a tálib harci képességeket és morált. Arról nem is beszélve, hogy a soraikat erősítő zsákutcába került terroristák – vesztenivalójuk nem lévén – milyen meglepetésekre képesek.
Az amerikai taktika, amellyel az Északi Szövetség útját légicsapásokkal egyengetik, eddig megfelelőnek bizonyult, mivel a tálibok többé-kevésbé szervezett hadseregként léptek fel. A szárazföldi harcok rákényszerítették őket, hogy mozgassák járműveiket, amelyek így sebezhetőkké váltak. Amennyiben azonban erejüket vesztvén, főként könnyű fegyverekkel támogatott partizánharcba kezdenek Afganisztán különböző pontjain – így a fontos szerepet betöltő Kandahár környékén, a pastu törzsterületen –, úgy nemcsak az ellenzékiek, hanem a helyszínen tartózkodó amerikai tengerészgyalogosok dolgát is megnehezítik.