Oly vidám...

Előre rettegek a pillanattól, amikor az unokám, az egyelőre még csak tervekben szereplő utódunk gyermeke majd leül velem szemben, hogy közreműködésemmel föltárja népünk múltjának sötét titkait. Mert bizonyosan érdekelni fogja, ha majd odaérnek a történelem tankönyvben, hogy tagja voltam-e én is a kisdobosok és úttörők nevű rejtélyes szervezeteknek, és mi az az őrs, raj, krónikás, nótafa, szakács, induló és csatakiáltás.
Ugye az őrs meg a raj az volt, mert előírták, így természetesen őrsvezető és rajtitkár is szükségeltetett. Az őrsök hetente egy alkalommal tartottak gyűlést, ahol a tagok általában semmi fontosról nem értekeztek, helyette a fiúk egy kicsit megismerkedtek az őrs lánytagjainak testfelépítésével, majd elmentek focizni. A krónikásnak jutott a feladat, hogy ezen összejöveteleket apró hőstettekként dokumentálja, a nótafa pedig a kötelezően jókedvű dallamok intonálásáért felelt, habár ezt a tisztséget általában senki sem vállalta. A szakács az évenkénti rendes kiránduláson főzött volna egy nagy kondér paprikás krumplit, ha a tanárok hagyják, ez viszont csak az ifjúsági filmekben történhetett meg.
Kellett csatakiáltás is, ami nálunk, a Makk Marci őrsnél túl hosszúra sikeredett, ezért csak annyira emlékszem belőle, hogy „olyan leszel, mint a makk”, ellenben a Méhecske őrs egyszerűségében is szép háromsorosával – Méhecske őrs a mi nevünk, zümmögni mi szeretünk, zümm, zümm, hajrá! –, minden akadályversenyen tíz pontot kasszírozott. Aztán a rendkívüli próbajelvény, amelyet negyedévente adományoztak mindenkinek, illetve a vörös nyakkendő, amit viszont elvettek tőlem, az oroszóra helyett folytatott labdarúgás vétsége végett. Valószínűleg ez lesz az a pont, amikor az unokám fölteszi a sorsdöntő kérdést, hogy de mi értelme volt ennek az egésznek, amire én a kemény munkával fölépített bölcs és mindentudó nagypapa imidzsét veszélyeztetve majd tétován széttárom a kezeimet.