Rég elkondult harangok, vándor harangöntők

Rómer Flóris, a pesti egyetem jó emlékű régészprofesszora említi azt a legendát, mely országszerte ismeretes: bizonyos ünnepeken a nép úgy hallja a régi harangok bongását, mintha azok a föld alól szólnának. Nos, ami a középkori harangokat illeti, egyik-másiknak valóban kalandos volt a sorsa.
A XI–XIII. századból egyetlen harangot ismerünk. Ezt 1966 telén a Komárom megyei Dág község határában találták meg a földbe elásva. Egy másik, immár a XIII–XIV. századból való harang viszont a Szeged melletti Keresetpusztán került elő, szintén a földből.
Ami viszont a korabeli harangöntő mestereket illeti, egy pesti német iparos volt az első, akiről tudunk. Henrik mesternek hívták, és a tatárjárás előtt jegyezte fel nevét és mesterségét (infusor campanarum) a krónika, egy földbérleti szerződés kapcsán. Egy másik harangöntő mesterre Nagy Lajos királyunk 1257-ből keletkezett egyik oklevele utal: „A galnovi származású Konrádnak és testvéreinek a visegrádi nagyharang öntéséért kúriáját adómentessé teszi” a nagyvonalú uralkodó. Ennek a nevezetes harangnak az öntőmintáját is megtalálták egy ásatás során a Salamon-torony közelében. Jól láthatók rajta – természetesen „negatívban” – a levelek és az indamotívumok.
A középkori harangok puritánok. Jellegzetes díszítésük a derekukon körbefutó szőlőfürtös, leveles indafonat. A barokk korban már cifrábbak eme kongó-bongó alkalmatosságok: domborművekkel, allegorikus jelenetekkel, címerekkel és feliratokkal büszkélkednek.
A török hódoltság nem kedvez a harangöntő mesterségnek. Sokfelé leszerelték a toronyból a harangot és ágyút öntöttek belőle. Előfordul ilyesmi a honfitársainkkal is: szorult helyzetében a felvidéki uraság, Bebek György és maga János király is megtette ezt. Néha, amikor egy-egy település anyagilag megszorult, zálogba adta, sőt el is adta a harangját. Nevezetesek voltak a töröktől kevéssé zaklatott felvidéki városok – Besztercebánya, Eperjes, Kassa és Pozsony – mesterei, akiknek műhelyéből sok harang kikerült.
Amikor a töröktől sikerült végre viszszafoglalni Budát, megtelepedett itt egy Nuspickher János nevű harangöntő, aki egyrészt a Kapisztrán téri templom, másrészt a pesti városháza tornyába készített harangot. Őt a tisztes mesterség gyakorlásában a bécsi Zechenter Ferenc, majd a bécsújhelyi származású Putere János, továbbá Bochmann Baltazár és Steinstock József követte. A nevekből is látható, hogy szinte csak németek gyakorolták ezt az ipart.
Pesten később kapott lábra a mesterség, ellátták a várost harangokkal a budai műhelyek. De már a XVII. század közepén itt telepszik meg Seimmer József, és a XIX. századra már Pestre tevődik át a mesterség súlypontja az itt élő Millner Ferenc jóvoltából.
A XVIII–XIX. században az ország keleti részén vándor mesterek is dolgoztak. Helyben készítették el a harangokat. Egy Nyíregyházáról kelt okirat beszámol például egy „helységről helységre járkáló harangöntőről”. Hogy régebben is voltak ilyen derék vándor mesteremberek, arról feljegyzések tanúskodnak. A beregdédai harangot például egy Schmot János nevű krakkói mester öntötte, és ugyancsak lengyelországi vándor harangöntő, egy bizonyos Podolinszky György készített Rákóczi fejedelemnek egy „harangok közt legnagyobb harangot” régi ágyúból és „mindenféle dirib-darab rezekből”.
A vándor mesterek nemigen örökítették meg nevüket az általuk öntött harangokon, ezért többségükről nem tudni, kik voltak. Csak itt-ott, mind a mai napig megmaradt „művük” hirdeti kongásával e derék iparosok emlékét.