Ketten is megtapsolták, ahogy beállt az Opeljével két autó közé. Gyanítom, a tetszésnyilvánítás nem az úrvezetőnek, hanem a személyének szólt. Úgy is mondhatnám, hogy tehet akármit, legendás alakja a magyar futballnak.
– Ne túlozzon… Ha egy ekkora lakli, mint én, csak megmoccan, már arra is ösztönösen odafigyelnek az emberek, túl nagy helyet foglalok el a térből ahhoz, hogy ne legyen feltűnő.
– Szerénykedik, pedig akárhány poszt kínálkozik a magyar futballban, az ön neve mindig szóba kerül. Ehhez kevés, hogy igazán nagyra nőtt.
– A legtöbbször semmi alapja sincsen annak, hogy emlegetnek. Néha az az érzésem, velem ijesztgetik a hivatalban lévő edzőket, esetleg vattának használnak, hogy dúsítsák a jelöltek listáját.
– Mindennél lényegesebb, hogy több mint három év telt el, amióta megvált a Ferencvárostól, és azóta egyetlenegy csapatnál sem tűnt fel.
– Az az igazság, hogy sajátságos a helyzetem. Azonosítanak a Fradival, érthetően, hiszen itthon csak a zöld-fehéreknél szerepeltem az élvonalban. Ha valaki mégis hívna, a környezete leinti, hogy ugyan, csak nem hozunk ide egy fradistát. Egyébként pedig – és ez a másik oldal – én is a Fradival azonosítom magam. Kétszer voltam a csapat edzője, kétszer kellett távoznom az Üllői útról, nehéz elképzelni, hogy harmadszor is megpróbálkoznának velem. Máshol pedig… Figyelem a volt játékostársaim sorsát, Komjáti Bandiét például. Lement Debrecenbe, ígértek neki fűt-fát, nagy lelkesen nekilátott a munkának, aztán hiába igyekezett, nem tudott beilleszkedni a helyi hierarchiába. Pedig az ő alkalmazkodóképessége a sokszorosa az enyémnek. Szóval, a Fradi az esetemben, úgy néz ki, kiesik, abban pedig nem vagyok biztos, hogy alkalmazkodni tudok egy más közeghez. A vágy ott van bennem, hogy edzősködjek, de a kételyeim visszatartanak, így aztán fennáll a veszélye annak, hogy szép csöndben kizárom magamat a futballból.
– Túlzottan borúlátó, még akkor is, ha van igazság abban, amit mond. De miért nem arra gondol, hogy Budapesten és Bécsben egyaránt vezéregyéniség volt a klubjában. Kimagaslott a többiek közül, s ezt nem csupán a játékára értem.
– Mondtam már, egy akkora embert, mint én, lehetetlen nem észrevenni. Nézze meg a Bayern Münchent! Ha Carlsten Jancker belép az öltözőbe, mindenki fölkapja a fejét, viszont ha Mehmet Scholl nyit be az ajtón, legföljebb azt észlelik, hogy valaki bejött. A kettő nem ugyanaz.
– Hogy itthon így volt, azt még elfogadom, mifelénk néha indokolatlanul sokat adnak a külsőre. De Ausztriában, a profi világban…?
– Ott szerencsém is volt. Prohaska, Obermayer és Koncilia ellen sokat játszottam még az ifiválogatottban. Ha beléptem az Austria Wien öltözőjébe, az ő arcukon akadt meg a szemem, ismerősök voltak, biccentettem, és kissé megnyugodtam.
– A Fradiban körülbelül olyan előjogai voltak, mint Prohaskának az Austria Wiennél. Hamar fölismerte, hogy Bécsben a legjobb esetben is csak alkirály lehet?
– Rögtön tudtam, mi a sorrend. Ha az ember futballöltözőkben nőtt fel, azonnal megérzi az ilyesmit. Ám ennél fontosabb, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy privilégiumaim lehetnek. El voltam foglalva a gátlásaimmal, a félelmeimmel. Amikor aláírtuk a szerződést, a csapat valahol Németországban volt, engem pedig annak rendje és módja szerint végigvezettek a létesítményen, megmutattak mindent az öltözőktől kezdve az edzőpályákon át az orvosi rendelőkig. Olyannyira lenyűgöző volt a bemutató, hogy felmerült bennem: udvariasan végighallgatom őket, aztán beülök a kocsiba, hazaautózom, és soha többé nem megyek vissza.
– Mitől félt?
– Mindentől. Ne feledje, még csak nyolcvanhármat írtunk, más szelek fújtak. Nyugat-Európa misztikus világ volt a számunkra. Hiába utaztam sokat a válogatottal, más az, ha csapattal kóborol az ember, s más, ha egyedül, ráadásul azzal a tudattal, hogy ha nem felel meg, nincs mese, egy pillanat alatt hazazavarják.
– Sokszoros válogatottként került ki Bécsbe, ismerték és elismerték Európa-szerte, mégsem volt magabiztos?
– Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai még ma is érzik egy kicsit a gyomrukat, amikor a határra érve elkérik az útlevelüket. Sohasem volt gondom az utazásoknál, senki sem bántott a vámnál, mégis létezik ez az érzés. Nézem a gyerekeimet, szerencsére náluk nyoma sincs ilyesminek. Más generáció. Nos, hasonló volt a helyzet az ottani futballistákkal. Ők olyan életformába születtek bele, amelyik nyugalmat, biztonságot adott, és lehetőségeket kínált. Más kérdés, hogy volt, aki élt vele, és volt, aki nem, de mindegyikük magabiztosan tekintett a világba. Mi másként nőttünk fel. Nincs miért panaszkodnom a gyerekkoromra, élveztem minden pillanatát, de más életem volt, mint nekik. Ez a különbség egyébként mintha még ma is létezne. Nem véletlen, hogy a futballistáink tizenhét-tizennyolc évesen már csak ritkán veszik fel a versenyt a nyugatiakkal, sejtésem szerint még ma sem tudnak mit kezdeni az ellenfélből áradó „ki, ha én nem?!” alapállással. Ami amazoknál természetes.
– Végül magáévá tette ezt a gondolkodásmódot?
– Amennyire az alkatom megengedte, igen. A lényeg, hogy kénytelen voltam alkalmazkodni, meg kellett tanulnom, hogy minden szituációban úgy adjam önmagamat, hogy tizenöt ellenfél – nem ellenség, ez fontos! – lesi, mit csinálok. Én, az Ausländer, aki ha két egymást követő meccsen rosszul játszik, az újságok máris rákezdik, hogy miért hozták ide… Igaz, ha jól futballozom, akkor viszont az egekbe emelnek.
– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy úgy érezze, teljesen elfogadták?
– Nem tudom pontosan, arra viszont emlékszem, hogy három leckén kellett túlesnem. Kezdődött azzal, hogy Prohaska az első meccsem előtt szólt a tolmácsnak, hogy négy szót mindenképpen verjen belém: link, recht, vorn, hinten, azaz: bal, jobb, elöl és hátul, hogy arra mozogjak, amerre mondja. Beírattak nyelviskolába, de többet jelentett az, amikor Prohaska azt üzente a tolmáccsal, hogy az edzés után ne rohanjak haza, hanem üljek le közéjük a teraszra sörözni, hallgassam a beszédüket, ha nevetnek, nevessek, ha bólogatnak, bólogassak, érezzék, hogy közéjük tartozom. A harmadik próbát akkor kellett kiállnom, amikor szemrehányást tettem Magyar Pistának – klubtársam volt a Fradiban egészen a disszidálásáig – azért, mert az edzőtáborban nem lakik velem egy szobában, pedig már majd megőrülök attól, hogy egy szót sem tudok szólni senkihez. Magyar rám pirított, hogy sohasem tanulom meg a nyelvet, ha együtt lakunk, de az sem szül jó vért, ha a honfitársak elkülönülnek. Álljak meg egyedül a lábamon, neki is meg kellett állnia. Igaza volt. Így lett állandó lakótársam az akkor még tizenéves Tony Polster, aki később sokra vitte Németországban is. Azóta is „papának” hív, ha találkozunk.
– Ez azt jelenti, hogy végül befogadták.
– Befogadtak, de nem ezen múlott. Az első bajnokimon nem játszottam jól, de lőttem egy gólt. Pici gól volt, de nagyon fontos. Többet segített, mint ezer óra nyelvtanulás. Az ottani világ így működik. Ha pedig a derbin a Rapidnak lő gólt az ember, akkor az övé a világ! Amikor nekem sikerült, azonnal mondták a többiek, hogy másnap nyugodtan sétálhatok végig a Kärtnerstrassén, sőt ha otthon felejtem a pénztárcámat, ne forduljak vissza érte. Igazuk volt, az Austria-drukkerek berángattak a boltjukba, a kocsmárosok nem engedtek tovább, amíg meg nem ittam egy pohár sört, mindenki gratulált, a hátamat lapogatta. Ez az egyik oldal. A másik meg az, amikor kikapott a csapat.
– Akkor visszakérték, amit adtak, és önnek kellett meghívnia a vendéglősöket?
– Rosszabb. Szóba sem álltak velem. Mintha nem is léteznék. Hamar megtanultam, hogy csak akkor érsz valamit, ha nyersz. Különben semmi sem számít, a múlt a legkevésbé.
– Ezt is megtapasztalta?
– Meg. Amikor sérült volt a gerincem, másfél éven át nagy fájdalmakkal játszottam, vagy nem játszottam. Aztán az edző szólt, hogy menjek a juniorokhoz, ott kell edzenem. Beléptem a tizenhét éves srácok közé, mindenki fölállt, szerintem azt hitték, én vagyok az új gyúró vagy az új intéző. Én pedig szerelést kértem, és beálltam közéjük. És mint kiderült, jól tettem, mert az ottani egy igazságos világ. Eljutott az elnök fülébe, hogy zokszó nélkül készülök a tinédzserekkel, hogy – ezt ő mondta – példát mutatok nekik, ezért visszakerülhettem a nagyokhoz. A legjobbkor, mert nyolcvanhat májusát írtuk, és nekem egy hónappal később lejárt a szerződésem. A kispadra jelöltek, de végül kezdtem. És milyen a sors… Jött egy szöglet, tömörülés támadt, a labda lepattant a gólvonalon, rajtam valaki egy hatalmasat taszított, ami elég volt ahhoz, hogy kalimpálva, az egyensúlyomat keresve a kapuba sodorjam. Állítólag az elnök fölpattant és fölkiáltott: „Most már elhiszem, hogy jó a dereka, még egy évre szerződtetem!” Egyébként az év gólját lőttem. No, nem a legszebbnek, hanem a legfurcsábbnak jelölték. A történet azt bizonyítja, szerencsém is volt, de szerintem másért kaptam ráadásnak azt az egy évet.
– Éspedig?
– Az, hogy másfél esztendőn át nemcsak a sérülésemmel, hanem önmagammal is küzdöttem – könnyen elveszti az ember a hitét, ha nem érzi a teljes bizalmat –, kevés volt ahhoz, hogy meghosszabbítsák a szerződésemet. Meggyőződésem, hogy egy korábbi esetnek köszönhetem. Szerződtetni akart ugyanis a Bordeaux. Polsterért jöttek, de neki nem ment a játék, nekem viszont nagyon, így engem csábítgattak. Még egyszer annyi fizetést kínáltak, mint amennyit Bécsben kaptam, és ígértek mindent, ami csak szem-szájnak ingere. Bementem az elnökhöz, és megkérdeztem, mit tenne a helyemben. Azt mondta, ha az eszére hallgat, akkor egy percig sem tétovázna, hanem menne, ha viszont a szívére, és segíteni akarna az elnökének, akkor maradna. Alig vártam, hogy ezt mondja. Persze ő nem tudhatta. Az eset viszont kellett ahhoz, hogy megkapjam a plusz egy évet.
– Nem lett volna jobb a Bordeaux-ban? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Az egzisztenciám szempontjából mindenképpen jobb lett volna, ha Franciaországba megyek. Egyébként kitűnően éreztem magam Bécsben: közel voltam Budapesthez, az emberek mentalitása a hétköznapokban hasonlít a miénkhez, meg az is bennem volt, hogy amikor jött az Austria ajánlata, folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy a két ország kapcsolata miatt nagyon lényeges, hogy Bécsbe szerződjek. Hogy miért lehettem fontos a magyar–osztrák kapcsolatok szempontjából, elképzelni sem tudom, az viszont tény, hogy – mint utóbb megtudtam – nemcsak az Austria akart vinni, hanem több klub is bejelentkezett értem, csak éppen nekem nem szóltak róla. Én úgy tudtam, hogy egyes-egyedül Bécsből van ajánlatom, pedig akadt Belgiumból és Franciaországból is.
– Hogy a polgárok mentalitása hasonló Bécsben és Budapesten, azt elfogadom, ám amit a beilleszkedés nehézségeiről mesélt, az arról tanúskodik, hogy mégiscsak más a világ arrafelé.
– Nem annyira más. Inkább kiszámíthatóbb. Tudja az ember, mi miért van, milyen helyzetben mit várhat. Csak az eredmény számít, ez az alap. Ausztriai pályafutásom alatt megesett, hogy kőkemény, német mintán alapuló edzésekkel csak bukdácsoltunk, s az is, hogy laza, könnyed játszadozások után csak úgy repültünk a bajnokikon. Az ottani világot, az ottani edzőket sem érdemes misztifikálni, ilyen és olyan emberek egyaránt vannak közöttük, mint mindenütt. Kedves történetem, hogy egyszer kispados voltam, de rutinos futballistaként az edző mellé ültem, arra gondolva, ha cserélni akar, engem lásson meg először. A mester már a szünet előtt többször rám pillantott, úgy éreztem, készülnöm kell, mindjárt beküld. Hogy lássa az elszántságomat, igazgatni kezdtem a cipőmet, hajladoztam a kispadon. Ő pedig mit sem törődve azzal, hogy megy a meccs, felém fordult és megkérdezte: „Tibor, nincs valami jó vízvezeték-szerelő ismerőse? Áll a víz a pincémben…” Szóval, ilyen is volt.
– Ha mérleget von, mit tart a külföldi pályafutásáról?
– Egyértelműen több lettem általa. Megtanultam egy nyelvet, kiderült, hogy képes vagyok beilleszkedni egy olyan világba, amelyet azelőtt nem ismertem, és – ez is fontos, ha ugyan nem a legfontosabb – egzisztenciálisan sem jártam rosszul. Olyan alapokat teremthettem, hogy – rendkívüli esetet leszámítva – az életben nem lesz többé anyagi gondom.
– Akkor nem is nagyon bánja, hogy nincs csapata?
– Dehogynem bánom. Aki futballistának született, futballista marad élete végéig, akárhol keresi meg a kenyerét. A Sport tévében kommentátor vagyok, hívnak ide, hívnak oda, akár hiszi, akár nem, többször keresnek különböző rendezvények ügyében, mint amikor még játszottam. Szerintem többet képzelnek belém, mint ami valójában bennem van.
– Ennél azért talán igazságosabb a világ. Nem lehet, hogy az önbizalmával van baj?
– Gondolja? Minden lehet. Esetleg szólhatnék Prohaskának. Az ő jóvoltából már kijártam a magabiztosság iskoláját, ahogy mondani szoktam, a Bécsi út túlsó végén.
Nyilasi Tibor 1955. január 18-án született Várpalotán
Foglalkozása: labdarúgóedző, üzletkötő
Klubjai játékosként: Úttörőstadion (1965–70), Ferencváros (1970–83), Austria Wien (1983–87)
Edzőként: Ferencváros (1990–94 és 1997–98)
Legjobb eredményei: bajnoki cím (1976, 1981, 1984, 1985, 1986), kupagyőztes (1976, 1978, 1986), gólkirály (1981, 1984)
Válogatottság: 70/32 gól (1975–85)
Európa-válogatott: 1981
Ezüstcipő: 1981
Kormányinfó
Speciális Kormányinfó lesz holnap, nagy bejelentések várhatók
