A türelem meg az idő

A Sport-világ írta százöt évvel ezelőtt, 1896 telén: ,,Tolsztoj, ki ez idő szerint hatvannyolc éves, engedélyt váltott, hogy Moszkva utcáin biciklizhessen.”
Elképzelem, amint fehér sapkában, nagy szakállal, ahogy általában, rendszerint ebéd előtt, végigkerekezik az egykori Belijgorodban, a mai Bulvár körút mentén, a párizsi Saint Germain negyedre emlékeztető városrészben, ahol a XVIII–XIX. század kiváló gondolkodói, írói és művészei laktak, és olyan büszke, mint még sohasem. Nem ment ritkaságszámba, hogy naponként 30 kilométert is megtett. A Moszkvai Kerékpáros Klub egyhangúlag tiszteletbeli tagjává választotta, s ennek az író igen nagy jelentőséget tulajdonított.
Tolsztoj kerékpárjának nyerge mögött egy kétkötetes történelmi eposz lapul – a Háború és béke.
Az én könyvem.
Elsős gimnazista voltam, amikor karácsony szent ünnepére kaptam. Gyönyörű papíron, jegyzetekkel ellátott bibliofil kiadás volt, de az új esztendő első napjaiban, örökös pénzzavaromban eladtam sok más könyvvel együtt a Múzeum körúti antikváriumban; a fényképezőgépemet sem váltottam ki a Kinizsi utcai zálogházból, könnyen jutottam hozzá, könnyen is adtam túl rajta, nem sajnáltam egyiket sem, kivéve a kétkötetes Háború és békét.
Amikor elvesztünk valakit, akkor tudjuk csak meg, mit is jelentett nekünk. Így vagyunk a tárgyakkal is. Némelyikkel. A Háború és béke halhatatlan lapjait utólag szerettem meg.
S azóta keresem. S azóta gondolkodom azon: vajon a háború az emberi élet természetes kísérője-e? Az emberiség történelmét tanulmányozva ugyanis azt látjuk, hogy a Krisztus előtti 1496 és a Krisztus utáni 1861 közötti időben, ami 3357 évet tesz ki, mindössze 227 éven át volt béke. Vagyis minden egyes békés évre 30 év háború esik. Ha így nézünk a múltra, a népek történelme megszakíthatatlan háborúk sorozata. És ez az arány a későbbi évtizedekben sem sokkal jobb. Ki tudja, a III. évezred rácáfol-e az emberi természetre?
De nini, az én könyvem, a Háború és béke! Látom, amint a gróf Premier márkájú kerékpárján – amelyet a feleségétől, Szofja Andrejevnától kapott – közeledik felém. Heves szívdobogás fog el. ,,Da zdravsztvujet, Lev Nyikolajevics!” – kiáltom, s ekkor a Kutuzovot alakító színész köszön vissza a vígszínházi csatamezőn.
,,Nincs erősebb, mint ez a két harcos – vallja Kutuzov Tolsztoj regényében –, a türelem, meg az idő, ezek mindenre képesek.” Lehet-e más vezérlő elvünk a 2002-es új év küszöbén?