A kulturális sokszínűséget saját személyében is megtestesítő történész-régészt eredetileg egy évre kérte ki algériai munkahelyéről az UNESCO. Az egy évből sok év lett. De ő csak azért maradt, mert konkrét feladatokat oldhatott meg. A gyakorlat, a „terepmunka” embere. A tanítványait is figyelmeztette: régész csak az legyen, aki nem fél attól, hogy bepiszkítja a kezét meg a lábát. A világnak mindig olyan „forró” pontjaira küldték, ahol elődei nem jártak eredménnyel. Neki épp azért sikerült, mert több kultúrában is otthonosan mozog, s mert a szakmájából ismerte mindazokat, akikkel tárgyalnia kellett. Amikor felkérték arra, hogy ő adja át Pécsett az ókeresztény sírkamrák világörökség-jegyzékbe való felvételéről szóló diplomát, szívesen vállalta – személyes okból is.
– Abban a szerencsében volt részem – emlékezik –, hogy 1968-ban, kezdő régész koromban ókeresztény temetkezési helyet fedeztem fel Algírtól nyugatra, Tipaszában, amelyről Camus olyan szépen ír Nász című elbeszélésében. Nagy építkezést terveztek ott, de sikerült elérnem, hogy engedélyezzék a munka felfüggesztését addig, amíg feltárjuk a területet, amely a Római Birodalom része volt – Mauretania néven – éppúgy, mint Pannónia. Korábban megtalálták itt egy pannóniai lovas síremlékét. A tipaszai ásatás négy évig tartott, a tervezett építkezés elmaradt, mert rendkívül jelentős kultuszhelyre bukkantunk. Mauzóleum, bolthajtásos sírkamrák, paradicsomi tájakat ábrázoló freskók kerültek elő és egy gyászlakomához használt asztal. A Krisztus-monogram és a Kr. u. IV–V. századra datálható leletek bizonyították, hogy ebben az időben Tipaszában már éltek keresztények. Amikor megismertem a magyarok igen gondosan összeállított pécsi dossziéját, rögtön az jutott eszembe, érdekes volna látni és a magyar régészkollégákkal összehasonlítani a Római Birodalom két ennyire távoli területén talált ókeresztény temetkezési helyeket. Örömmel elfogadtam tehát a felkérést.
– Jelentett-e problémát a munkájában az, hogy iszlám országból ment az UNESCO-ba?
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek megadatott az a szerencse, hogy két kultúrában nőtt fel, és egyszerre több nyelvet sajátított el. Egyszerre ismertem meg az iszlám és a nyugati kultúrát. Algéria akkoriban Franciaország része volt. Az iskolában kezdettől fogva ugyanazt tanultam, mint a francia gyerekek Franciaországban. Latin nyelvre bencés szerzetesek tanítottak. Tizenkét éves koromtól a monostorukban éltem. Tudom a miatyánkot és az üdvözlégyet. Ma ez nem adatik meg minden fiatalnak az én országomban. Ugyanakkor kapcsolatban voltunk a zsidó népességgel, ismertük az ünnepeiket, a szokásaikat, megosztották velünk az ételeiket. Abban az időben, amikor egyetemre jártam, Algériában a legkiválóbb francia történészek, földrajztudósok tanítottak, később a Collège de France professzorai lettek. Ez újabb szerencse volt. Nem vagyok tehát elveszve akkor sem, ha a budapesti Nemzeti Múzeumban böngészgetem a latin feliratokat. Itt fedeztem fel, hogy Pannóniában éppúgy megtartották a helyi neveket, ahogy nálunk, Mauretaniában is a barbár neveket – a „barbár” itt a szó eredeti értelmében értendő: az az ember, aki nem beszél latinul. Érdekes adalék ez ahhoz, hogyan gyakorolták a hatalmat a Római Birodalomban, hogyan kezelték a helyi népességet. Magyarországon nem kell elmagyarázni, milyen fontosak az identitás szempontjából az ókeresztény alapok. De a tizennégy évszázadnyi iszlám kultúrában más a helyzet. Amikor Algériában dolgoztam régészként, el kellett magyaráznom, hogy egy bizánci falmaradvány, egy ókeresztény templom, egy iszlám palota mind az örökségünk része, amelyet együtt, folyamatosságában kell néznünk.
– Hogyan lehet elfogadtatni a gazdaságközpontú világgal, hogy a kulturális sokszínűség az egyik legnagyobb értéke?
– UNESCO-berkekben a kulturális sokszínűség évek óta visszatérő fogalom, védelmének fontossága mindig is nyilvánvaló volt. Sok országban azonban valóban úgy gondolkodtak, hogy a gazdasági fejlettség mai szintjén a kultúrát is ki kell vinni a piacra. Csak Franciaország tartott ki egy-két partnerével amellett, hogy a kultúrával kivételt kell tenni, nem szabad merkantil szemlélettel kezelni. De számos tagország kérte a kilencvenes évektől az UNESCO segítségét ahhoz, hogy a globalizációval szemben elfogadtassa a kulturális sokszínűség értékét. Hosszú folyamat eredményének tekinthetjük, hogy az összes tagország jóváhagyta az egyetemes nyilatkozatot és a vele összefüggő cselekvési tervet. Ezzel az UNESCO mutat irányt az Európai Uniónak.
– Mit tehet az UNESCO azért, hogy ez az egyetemes nyilatkozat és cselekvési terv ne csak írott malaszt maradjon?
– Amint a cselekvési tervben is olvasható, olyan szellemi referencia-központként és fórumként szolgál, ahol az egyes államok, nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervek, a civil társadalom és a magánszféra összefoghat, és célokat, hosszú távú terveket fogalmazhat meg a kulturális sokszínűség szorgalmazása és védelme érdekében. És van persze mintaadó, köztudatébresztő feladata.
– A kulturális bizottságban az egyik képviselő azt kérdezte öntől, ha nem is ezekkel a szavakkal, hanem diplomatikusabban: lesz-e a szép szavakból cselekedet, alkalmas-e az UNESCO arra, hogy meg is valósítsa mindazt, amit a különböző dokumentumokban megfogalmaz?
– Kétségtelen, hogy az UNESCO-ról – mint más nagy intézményekről – alkotott kép nem mindig kedvező. Az emberek úgy érzik, mindig ugyanazt a bikkfanyelvű szónoklatot hallják, és kevés eredményt látnak. Ebből azt a következtetést is le kell vonnunk, hogy a kommunikációs munkában még sok a tennivalónk. De határozottan állíthatom, hogy azon a területen, ahol dolgozom, igen komoly konkrét eredményeket értünk el a világ legkülönbözőbb részein, Jementől Dubrovnikig.
– A köztudatban az él, hogy az UNESCO hatalmas összegek felett rendelkezik. A valóságban viszont éves költségvetése akkora, mint egy közepes nyugati egyetemé, s a pénz jelentős részét sokáig a szervezet fenntartására fordították. Hogyan szerzik meg az akcióikhoz szükséges pénzt?
– Az UNESCO valóban nem számíthat csak a saját költségvetésére. Örökségvédelemre például az egész világra, kétéves időszakra ötmillió dollár jut, egy évre tehát 2,5 millió. Ha ezt elosztjuk a 150 ország között, jelentéktelen összeget kapunk. Ez a pénz csak arra szolgál, hogy megkeressük, mozgósítsuk a költségvetésen kívüli forrásokat. Az örökségvédelemben az egyes programokra fordított összeg a három-négyszerese annak, ami a költségvetésben rendelkezésünkre áll. A jugoszláviai háború után Dubrovnik megmentésére a horvátokkal közösen készítettük el az akciótervet. Az UNESCO 200 millió dollárt, jelképesnek számító gyorssegélyt adott Dubrovniknak. Ez arra volt elég, hogy gyorsan megvehették belőle a város egyik fő jellegzetességének számító speciális tetőcserepeket. A többit különböző külső forrásokból kellett összeszedni. Néhány éven belül Dubrovnikot levehettük az UNESCO veszélyeztetett világörökségének listájáról. Vagy idézzük fel a lerombolt mostari híd példáját. Az UNESCO a helybéliek felkérésére statikusokból, építészekből, mérnökökből, geológusokból álló bizottságokat hívott össze, hogy dolgozzák ki, hogyan lehet helyreállítani a hidat, és fizette a munkájukat. Először a Neretvából ki kellett halászni a híd darabjait. Nagyon nehéz munka volt, mert minden egyes követ megszámoztak, lerajzoltak, és biztos helyen elraktároztak. Az ezzel kapcsolatos költségeket Magyarország állta. Megnyitották a régi kőbányákat, amelyeknek az anyagából annak idején a híd felépült, kibányászták a hiányzó követ, megfaragták – ehhez a Világbank adott pénzt. Az UNESCO-nak a szakemberek toborzásában és a munka tudományos felügyeletében van szerepe.
– Sokat hallunk arról, hogy az új főigazgató, a japán Matsuura mélyreható reformfolyamatot indított meg az UNESCO-n belül. Milyen reformokról van szó pontosan?
– A főigazgató azzal kezdte a munkát, hogy szakértőkkel elemeztette az UNESCO felépítését, működését, és javaslatokat kért tőlük az átalakításokra. A fő cél az volt, hogy a programokon dolgozó egyes szekciók – az oktatás, a társadalom- és természettudományok, a kultúra, az információ-kommunikáció – visszakapják igazi jelentőségüket és felelősségüket, a központi szolgálatok pedig a szekciókat szolgálják. A vizsgálatok során kiderült, hogy a világszervezet felépítése fordított piramisra hasonlít. Túlságosan sok volt a felső vezető. A főigazgató szigorú intézkedésekkel csökkentette a magas posztok számát, és így visszaállította a belső egyensúlyt. Kezdeményezte, hogy az állományt fiatal szakemberekkel frissítsék fel. A másik fontos változás a decentralizációs politikában következett be. Köztudomású, hogy a tagországokban nemzeti tanácsok, bizottságok képviselik az UNESCO különböző szekcióit: a főigazgató nyolcvanról hatvankilencre csökkentette a helyi irodák számát, és újjá is szervezte őket. Bizonyos helyeken pedig egy iroda több országot képvisel. Minden tisztviselő megkapta a feladatot, hogy készítsen középtávú terveket, és azt is gondolja végig, hogyan lehet menet közben folyamatosan módosítani ezeket a terveket, ha az eredmények úgy kívánják. A munkamódszerben jelent ez komoly változást. Értékelési mechanizmusokat is várnak tőlünk, nem csak cselekvési javaslatokat. A nemzeti tanácsok joggal bírálták a korábbi rendszert, mondván, ha nincs eredmény, senki nem mondja meg, miért nincs.
– Mivel járulhatnak hozzá az UNESCO költségvetéséből viszonylag szerény terhet vállaló kis országok a világszervezet munkájához?
– Talán különösen hangzik, de az én szótáramból hiányzik a „kis ország” fogalom. Minden országnak megvan a maga kulturális apportja. Magyarország, mint sok más ország is, különböző népek és kultúrák találkozóhelye volt. A Duna, mint a hajózható folyók általában, kultúrák közvetítője is. Az emberek minden korban sokat utaztak, sokkal többet, mint gondolnánk. Pannóniai katonák jutottak el a Földközi-tengerhez, szíriai katonák Pannóniába, néhányuk síremléke ott van Aquincumban. Magyarországnak a történelem előtti kortól jelentős a kultúrája, és ennek megvan a maga üzenete. Sajátos nyelvcsaládhoz tartozó nyelve pedig önmagában is különleges érték. Sokat tudunk az önök zenéjéről, de most, amikor Magyarországon utazgattam, emberekkel beszélgettem, sok olyasmit fedeztem fel, ami számomra új, többek között a kórusművészetüket. Találkoztam remek tanárokkal, láttam olyan városokat, mint Pécs és Kecskemét, meglátogathattam a csodálatos Nemzetközi Kodály Intézetet. Most tapasztalhattam meg igazán, milyen kulturális vitalitás jellemzi ezt az országot. Együtt élnek a múltjukkal, de nem zárkóznak be a múltba. Tanúja lehettem annak, milyen rendkívüli lelkesedéssel, szenvedéllyel vezényelte a kórust egy tanárnő. Arra gondoltam, milyen sokat jelenthetne másoknak, ha ez a fiatal nő másutt is tanítana a világban.
Mounir Bouchenaki 1943-ban született Tlemcenben (Algéria). Történelem szakos diplomát szerez az algíri egyetemen, régészetből és ókori történelemből doktorál az aix-en-provence-i egyetemen.
1975-től 1981-ig az algíri tájékoztatási és kulturális minisztériumban a szépművészeti, műemlék- és örökségvédelmi szekció igazgatóhelyettese, majd igazgatója.
1982-től lép be az UNESCO-ba, különböző felelős posztokat foglal el a kulturális szekcióban.
1999 februárjától 2000 szeptemberéig a Világörökség Központ igazgatója is.
2000 novemberében nevezik ki az UNESCO kulturális ügyekért felelős főigazgató-helyettesének (ideiglenesen már január 1-jétől ellátta ezt a feladatot).
Kormányinfó
Speciális Kormányinfó lesz holnap, nagy bejelentések várhatók
