Betlehemtől Washingtonig

Jasszer Arafat, a palesztin hatóság választott elnöke, akit a jelenlegi izraeli vezetés nem fogad el tárgyalópartnerként, s akit az immár 15 hónapja tartó közel-keleti vérfürdő okozójaként tart számon, Ramalláhban magára hagyatva, túszként töltötte a karácsonyt, miképp hétköznapjait is mostanában. A már-már legendás (remélhetőleg egyelőre nem legendává váló) muzulmán politikus a kultúrák közti megbékélés jegyében 1995 óta minden alkalommal részt vett a betlehemi ünnepi szentmisén, ám idén ezt a lehetőséget megtagadták tőle izraeli ellenfelei.
Miközben Arafat úti céljától mindössze húsz kilométerre vesztegel, a tartózkodási helyétől pár száz méterre lévő őrposztokon figyelő Dávid-csillagos katonák óriási tűzerővel és korszerű felszereléssel várják a bevetési parancsot. Ha úgy tetszik, egy nem elhanyagolható mértékben külföldi adófizetők pénzéből létesített és fenntartott, a világ jelenleg legerősebb hatalmának feltétel nélküli támogatását bíró állam szuperhadseregével néz farkasszemet a végletekig elkeseredett palesztin nép első embere.
Teljesen azért nincs egyedül ő sem, bár kétségtelen, hogy ellenfelével szemben ő nem dicsekedhet „amerikai nagybácsival”: Washington sem a világméretű palesztin lobbi rendkívül hatékony fellépéséről híres. Bizonyosak lehetünk azonban abban, hogy ha a megosztott arab világ képviselői nem is sorakoznak fel egy emberként Arafat mögött, a keresztények most világszerte érdeklődéssel és megütközéssel figyelték karácsonyi kálváriáját. A palesztin vezető „bezárása” elég sok, a világ fejlett nyugati felén élő, keresztény hagyományokban minden ellenkező híresztelés ellenérő hívő ember számára kifejezetten visszataszító lépés volt, bár Izrael presztízsén sokat már nem ronthatott.
Miközben Arafat tehetetlenül és népével együtt kiszolgáltatva figyeli a körülötte zajló eseményeket, a „túloldal” hősi hírnévre és hírhedtségre egyaránt számot tartó vezetője, Ariel Saron megdöbbentő ajánlattal állt elő: lesz palesztin állam – jelentette ki. Ám ennek a palesztin államnak izraeli ellenőrzés alatt kell maradnia – tette hozzá sietve. A hadseregben „Buldózer” becenéven ismert izraeli miniszterelnök – bár maga talán nem is tudott róla – szinte már bizonyítékot szolgáltatott ezzel arra nézve, hogy a „békét” milyen feltételekkel képzeli el. Kizárólag olyanokkal, melyet Izrael diktál, s a keretek kialakításában a palesztinoknak nem lesz érdemi szerepük – nem is lehet, ha arra gondolunk, hogy immár Izrael mondja meg azt is, hogy kit ismer el a palesztinok képviselőjének, vezetőjének.
Noha kétségtelen, hogy a Szentföld népeinek sorsa önmagában is figyelemre méltó, az események továbbgondolásra is lehetőséget adnak – a következtetések pedig súlyosak lehetnek. Rendkívül nyugtalanító, hogy az Egyesült Államok szabad kezet adott az izraeli kormányzatnak, holott a „csapok” elzárásának fenyegetésével Washington bármikor „vigyázzba állíthatná” Saront. Érthetetlen, hogy Amerika pont akkor mutatja hátát a palesztinoknak, amikor gesztusokkal kellene minél több muzulmán támogatót szereznie az iszlám fundamentalizmust zászlajára tűző terrorista ellenfeleivel szemben.