Egész évben Mikulás

Álmomban Mikulás voltam, hosszú fehér szakállam nőtt, fogkefe-szemöldököm, orrom derűsen rezes volt, földig érő piros palást borult a vállamra. Rénszarvasszánon suhantam északról, majd nagy csizmában csámpáztam a sötétedő utcákon, lestem az ablakokba kitett cipőket, és osztogattam az ajándékokat kifogyhatatlan puttonyomból. Jó álom volt, zümmögött bennem a szeretet, zsongott, mint egy méhkasban vagy mint egy atomreaktorban. Szeretek ilyet álmodni, azt se bánom, ha kinevetnek, tudom, amit tudok, a röhögők meg ébredjenek verítékben úszva rémálmaikból. Én mosolyogva ébredek, a szeretet kitölti a bőrömet, a napomat, az életemet. Ébredéskor megtapogattam az arcomat, kerestem fehér szakállamat, palástomat s kifogyhatatlan puttonyomat; aztán vidáman legyintettem, nem a jelmez a fontos, hanem a kifogyhatatlan szeretet.
Persze a jelmez is fontos, a mókás kellékek, a virgács, a krampusz és a többi, játékos kedvünket fejezik ki, a gyerekeknek játszunk, még az ég is velünk játszik, díszletként fehér hóval borítja a világot. Azután összehajtogatjuk, naftalinba teszszük a piros palástot, és eltesszük jövőre a játékos kedvünket is. Talán még elégedetten megveregetjük a saját vállunkat is, mindent megtettünk, amit megkívánt a hagyomány és az ünnepi kötelesség. Volt csoki és ajándék bőven, és bölcsen dünnyögjük, hogy több nap, mint kolbász! Vége a mulatságnak, jönnek a szürke hétköznapok, kikapcsoljuk a zümmögő atomreaktort, kikapcsoljuk a szeretetet. Még mentséget is találunk, hogy az vesse ránk az első követ, akinek nincs tele a feje gonddal-bajjal.
Igaz, igaz, és természetesen mégsem igaz! Sóhajtozva figyelem rohanó korunk szomorú tünetét, hogy csokival-ajándékkal váltjuk meg a szeretetet. Ha lelkiismeret-furdalást érzünk, akkor még több csokit és még több ajándékot veszünk, belefullasztjuk a gyerekeket e szeretetpótlékba. S ez még a jobbik eset, mert ahol nincs pénz se, ott meg ingerült szavak, mogorva lélek vagy éppen verés tömik be a szeretethiányt. Van rá példa sajnos elég. Nincs idő, nincs pénz! – hangzik a komor válasz. Vagy ha van idő, meg pénz is, már mindenki holtfáradt.
Erre sem tudok megoldást, megmondom őszintén, nem is nagyon keresek, én a másik oldalt képviselem, a gyerekeket, s csakis az ő életükön töröm a fejemet. Mert a gyerekek védtelenek, s a mi zavaros életünknek nem lehetnek a kárvallottjai! S ráadásul az ő órájuk gyorsabban is ketyeg, négy év nekik egy korszak, az idejüket nem tudják hozzánk igazítani, hála istennek, ők nőnek és fejlődnek a saját törvényeik szerint. Mégpedig csodálatosan nőnek és fejlődnek, szívük és agyuk mohón szívja magába a világot. Azt is elmondtam már sokszor, hogy különböző korukban mást és mást tudnak befogadni, óvodásként a meséket, iskolásként a tudást. Olyan dolog ez is, mint a táplálkozás, amire többé-kevésbé figyelünk is, hogy mikor mit kell adni a fejlődő gyereknek.
De amit mindig adni kell, az a szeretet! Az előbbi példára gondolva, olyasmi ez, mint a vitamin, ha nem kap elég vitamint, elsorvad a teste, s ha nem kap elég szeretetet, elsorvad a lelke! Nem is nagyon erőltetett a hasonlat, ismert tény, hogy a szeretetnek biológiai jelentősége van. És a szeretet nem lehet idő és pénz kérdése, nem feltétel egyik sem, a szeretet ingyen sugárzik, és végtelen idejű, mint az uránium.
Eltehetjük a piros palástot naftalinba, de nem tehetjük el a szeretetet. Ezért azt javaslom, hogy legyen egész évben Mikulás, osztogassuk egész évben a kifogyhatatlan ajándékot: a szeretetet! S a szívünkben legyen egy másik időszámítás, amely Mikulástól Mikulásig tart. Akkor felül fogunk emelkedni a szigorú naptáron, szorongató időhiányunk megszűnik, mert jutalmul egy kicsit belekóstolhatunk a halhatatlanságba.