Én nem tudom...

Én nem tudom, miért nem járt gyakran kórházba azelőtt Medgyessy Péter, s miért jár most.
Erre a költői kérdésre egyetlen logikus válasz képzelhető el: a betegség, tehát az, hogy valamelyik közeli ismerőse kórházi ápolásra szorul, vagy hogy ne adj’ isten ő maga beteg.
Bocsánat! Van még egy lehetőség, az, hogy (posztgraduális) orvosi, ápolói stúdiumokat végez, mivel is látogatásainak idején műtősköpenyt (esetenként talán maszkot?) visel. (Bányában, kohászati üzemekben, lengő teher alatt ajánlatosabb a védősisak.)
Mégis maradjunk inkább a betegségnél. Valamely (politikusi) betegségnek vagyunk-e tanúi?
Attól tartok, igen. Ezt az ebola (vérzéses láz) mintájára választási láznak nevezhetnénk.
A PR-csoport, amely e látogatások népre gyakorolt hatását pozitívnak ítéli, nyilvánvalóan abból indult ki, hogy a betegek, a maródiak, a kórházi ápoltak vagy potenciális ápoltjelöltek oly nagy részét alkotják a magyar populációnak (választóközönségnek), hogy érdemes körükben mutatkozni, s ezáltal karizmában gazdagodni. (A temetőkre, sajnos, ugyanez nem áll. A járványkórházakra sem.)
Egy részvéttel teli miniszterelnök-jelölt és egy hálás beteg fóruma (a háttérben néhány alulfizetett és túlígért egészségügyi dolgozóval, továbbá infúziós palackkal) kétségkívül hatásos, jól mutat a képernyőn, bár a részvét és részvétel ez esetben véletlenszerű.
Én Medgyessy iránt vagyok részvéttel, nem a fent említett választási kór miatt, hanem azért, mert engem a kórházban töltött idők mindig megviseltek, akár személyes gondozásomról, akár látogatói mivoltomról lett légyen szó. Tehát tudom, hogy a szocialisták miniszterelnök-jelöltje áldozatot hoz, mint Mária Valéria főhercegnő, aki cigarettát vitt a hadirokkantaknak. (Akkor még abban a hitben, hogy a dohányzás nem káros az egészségre.) Némi különbség a fent említett véletlenszerűségben mutatkozik, mivel egy hadirokkant és egy vakbélműtétes helyzete csak távolról rokonítható. (Miként a miniszterelnök-jelölt is a főhercegnővel.) A helyzet pedig igazából nem háborús. Az viszont tény, hogy Magyarországon a betegség manapság jó reklámhordozó, ugyanis az emberek tisztában van azzal, hogy egészségi állapotuk (en bloc, így mondják?) nem EU-konform. (Vö: ukrán búvárszivattyú.) Aki rendbe teszi a várható élettartamokat, az a nyerő. De ezzel ne vicceljük, hagyjuk ezt meg a PR-osoknak. De gondoljunk bele, mi lesz, ha netán influenzajárvány tör ki, s látogatási tilalmat rendelnek el a kórházakban. (Persze holdjáró szerelésben bizonyos idő akkor is eltölthető a kórteremben.)
Most tegyük fel a kérdést, hogy a politikai ellenfél részéről mi lenne erre a méltó válasz? Mondjuk a kormányerők képviselője saját kezűleg végezne el egy bonyolult sérvműtétet paraszolvenciától iszonyodó orvosok aszisztenciája mellett?
Van-e még egy ilyen részvétet keltő népes népcsoport – amelybe bárki egyik napról a másik napra bekerülhet –, mint a betegek? Nincs. A vasutasok, a tűzoltók, a katonák, a vadakat terelő juhászok (ügyetlen utalás József Attilára) nem képeznek igazi sokaságot. De például lehetne minden barna hajú nőnek virágcsokrot adni. S együtt érezni a kopasz férfiakkal. Ugyanúgy a szőkékkel és a feketékkel is lehetne valamit kezdeni. Megcélozhatók az alacsony termetűek és a nyakiglábok. A soványak és a kövérek.
De leginkább a közepesek, hiszen mindig az átlag a legnépesebb célközönség.
Ez volna ám a monstre kampány: mindenkit szeretünk, mindenki jól jár velünk, mindenki a mi emberünk, s mi mindenkié vagyunk.
Félő, hogy a választási láz emelkedni fog, s viharosabban fertőz az influenzánál.
Hogy érdemes-e a vírusát felszippantanunk, én nem tudom...